IX. Más. Nótája: Áldott vagy méhecske.

Szomorúságimnak mikor lészen vége,

Elbágyadt szívemnek nincsen reménysége,

Megúnt életemnek sincsen kedvessége,

Mert naponkint fogyat szomorúság mérge.

Gyakor fohászkodás szomorú szívemet

Bágyasztja, mert sok bú háborgat engemet,

Senki nem láthatja az én jó kedvemet,

Az bánat aggasztja én árva fejemet.

Nincsen reménsége sohonnan szegénynek,

Semmi vigassága nem lehet szívemnek,

Nincsen csendessége búval tölt elmémnek,

Mert homályba burult célja jókedvemnek.

Átkozott szerencse, szomorúságimnak,

Csak te vagy az oka sok sóhajtásimnak,

Te vagy indítója fohászkodásimnak,

Hogy állhatatlan vagy, oka siralmimnak.

Kérlek jelents meg azt, mért oly állhatatos

Az állhatatlanságba vagy, s oly igen gyors,

Szíveket rettentő, serény s igen okos,

S egy helybe meg nem áll kereked, mert szárnyos.

Kinn, tenger közepén állván meg nem állasz,

Nagy erős gályákat fenékre szállítasz,

Kiknek kedveskedel, reájok mosolygasz,

Mosolygásod méreg, mindent szomorítasz.

Hogyha jobb kezedből kis kincsedet nyújtod,

Az ki bízik ahhoz, szívét vidámítod,

Bal kezedbe viszonyt ostorodot tartod,

Kevés jovad után azzal látogatod.

Sokat kis kunyhóbul úri méltóságra,

Rongyos parasztot is emelsz uraságra,

Viszontag nagy urat gyámoltalanságra,

Juttatsz víg kedveket nagy szomorúságra.

Mert állhatatlanság néked minden dolgod,

Kit mint csúfolhass meg, arra van nagy gondod,

Noha szép, ragyogó s fénlik uraságod,

Boldog, kihez nem fér az te álnokságod.

Szemed mindenféle vigyázással vagyon,

Hogy szegínt, gazdagot kímíletlen rontson,

Szegény markod kis jót, fösvény mérget adjon,

És kegyetlen szíved senkit meg ne szánjon.

Egy helyből másikra bolygasz szél mentibe,

Nem nyugszol meg sohol s vagy természetedbe

Igen állhatatlan és csalárd mindenben,

Azon mesterkedel, kit ejthess veszélben.

Boldog az oly ember, ki az te zászlódat

Nem látta, kerülte labirintusodat,

És jól általlátta sok csalárdságidat,

És meg nem kóstolta mérges italodat.

De én boldogtalan, ím mire jutottam,

Noha kerültelek, hálódba akadtam,

Még gyermek koromba kezedbe adattam,

Gyámoltalanságra árvául maradtam.

Te sok változásid ha jutnak eszembe,

Sok sóhajtásokat indítnak szívembe,

Nincsen semmi részem a jó szerencsébe,

Holtig fogok úszni szerencsétlenségbe.

De tudom, az nagy Úr reám tekint Mennybűl,

Megmenti lelkemet földi ínségébűl,

Megpirulsz Fortuna, mert a te kezedbűl

Megszabadít, hiszem, ingyen kegyelmébűl.