Ízis és Oziris

Oziris szántásvetésre

Tanította meg népét,

Melyért jobbágyi a napban

Ábrázolták ki képét;

Ízis pedig, ki ővele

Volt népe jóltevője,

Hold lett, - a szegény munkásnak

Édes megenyhítője.

Mind a kettő hazájával

Annyiféle jót teve,

Hogy örök hálát érdemlett

Mindkettőnek a neve:

És amely óltáron tömjént

Ozirisnak égettek,

Azon a jó Ízisnek is

Tömjénnel kedveskedtek.

S ekként Oziris és Ízis,

Égyiptom két istene,

Az érdem útján a mennynek

Pitvaráig felmene.

Boldog pár! amely népének

Hasznáért így fáradott

S tisztelt emlékezetével

Bétőltött sok századot,

Mely nemcsak a tengeren túl

Vitte nevét Rómába,

Hanem ma is tiszteltetik

A bőlcsek templomába. -

Boldog pár! sokat kerestem

Párodat a világban,

S ím, mai nap feltaláltam

Mássod a Somogyságban.

Ozirisre ráesmértem

A napnak címeréről,

Ízisre meg Ozirisról

S mindkettőre nevéről.

De főképpen meg lehetett

Esmérnem mindeniket,

Hallván a hazával s néppel

Tett sok érdemeiket.

Megesmértem és az Ízis

Templomába bémentem,

Ha tán e szép istennének

Tetszenék komplimentem.

Már ma Ízis templomának

Nincs ugyan semmi nyoma,

De van a bőlcsek szívében

Ízisnek még temploma:

Ez az, mely egyaránt nézi

A személyt s az érdemet,

Ez az, mely papnak fel szokta

Venni mind a két nemet.

E templomba mentem én be,

Zengvén innepéneket;

S ímé-ímé, ott találom

A somogyi szépeket,

Kik rózsákkal koszorúzva,

Kiválasztott pompában,

Énekeltek a szépnemnek

Óltáránál sorjában.

Mézes szájokon angyali

Hanggal csengett az ének,

S néked, méltóságos grófné,

Örömmel inneplének.

Én is tehát, ki idvezlém

Előbb főispányomat,

Így rebegtetém nevekben

Gyengén rezgő lantomat: -

Ím, kegyelmes grófné! szemben

Lehetünk ismét veled,

Veled, aki a szépnemben

A koronát viseled.

Te zendíted meg nevedre

A másként néma lantot,

Az ég angyali képedre

Oly mosolygón pillantott.

Te vagy a hold, ki napunkkal

Újonnan feltetszettél,

S Ízis, ki Ozirisunkkal

Itt óltárt érdemlettél.

Te vagy, aki e megyének

Tűndökölsz határába,

Te vagy, akiért az ének

Felhat a menny várába.

Idvezlégy, szép istenasszon!

Újra zengem, idvezlégy!

S hogy jóvoltod elárasszon,

Kérünk, végig vélünk légy.

Úgyis most lettek Somogynak

Legtűndöklőbb napjai,

Mert, ím, soha meg nem fogynak

Fényt adó csillagjai.

Oziris szép Ízisével,

Lám, együtt fényeskedik,

A hold a nap feljöttével,

Lám, meg nem setétedik.

Sőt véle jár új fényjében

A Hesperus csillaga,

Mely hazánk setét egében

Bő súgárt hinthet maga.

Sőt feltetszett két új fényünk

E kellő plánétával,

Kiket nézünk már reményünk

Teleskópiumával.

Mindezeket te szerzetted,

Ég asszonya! minékünk,

Melyért is megérdemletted,

Hogy tiszteljen vidékünk.

Hálával is fogadjuk el

Egünkre-jövésedet,

E napot alig vártuk el,

Hogy láthassunk tégedet.

Alig vártuk el, s örvendünk

Már most, hogy köztünk ragyogsz,

Óh te, aki nemes rendünk

Brilliántja lenni fogsz.

Örvendjük, hogy bikkligetünk

Megnyert, óh szűz Diána!

Örvendjünk, hogy tisztelhetünk,

Festetics Juliána!

Ím azért mind lehajolván,

Fejet is hajtunk mélyen,

S nagyságos kezed csókolván,

Kiáltjuk: Grófnénk éljen!