IZSÓP ÉS VIOLA.

A halmon, melyet zöld erdő ölel,

Két virág lakott egymáshoz közel;

Az izsóp egyik s a vadviola,

Mind a kettő kivándorlott vala.

A kertben jó volt dolguk. Dudva, gyom

El nem nyomá a virágágyakon.

Hőség s hidegtől óva, - szomjatag

Fejökre fris vizet locsoltanak.

De mivel rólok a kertész keze,

Minden túlhajtó lombot lenyese;

Ábrándozók, elégületlenek,

S megúnják a jó kerti életet.

El a mezőre! a szabadba, hol

A csermely ömlik s a madár dalol!

Szabad természet, te légy uj hazánk, ‘

Hol a kertész kezét nem nyujtja ránk.

A két virág a bérc lakója lőn,

Ott tengenek halványan, szenvedőn.

S ha csendes est van s a vész nyúgoszik,

Borúsan hangzanak panaszaik:

Még sem nekünk való ez a vidék!

Hol a szegény virág kifagy, kiég;

Hátunk megett magas vadon hegyek,

Mik idecsalják korán a telet.

A lég oly éles, a föld csupa kő, -

Virágok helyett gyér mohotka nő;

Rosz illatú belend, mérges növény;

S kék gomba támad a fáknak tövén.

Valamennyi szél s vihar itt lakik, -

Ugy bömböl, ugy zúg késő hajnalig!

A kertben díszlénk, itten elveszünk...

Ez a vad vidék nem való nekünk!

‘S a boldog kertet mikor hagytad el?’

»A menyegzőkor!« - az izsóp felel.

‘Oh én elébb! ugyan mondd el nekem:

Mi történt aztán a bús éjjelen?’

»A fénysziromból mi lett, azt tudod!

S hogy tőle a násznép széjjel-futott.

De a vakand, ki ott kertész vala

Hogy járt, midőn vadrózsa meghala?!

Ott kuttogott a sűrű fák megett,

Midőn a véres gyilkosság esett;

A hívó szélnek ily választ adott:

Mi baj, mi baj? rövid-látó vagyok!

Pedig mindent tudott, és látta jól

Az eseményt a fák homályiból;

A parlagrózsát ép ő adta ki:

Szép vőlegény, jer! itt vár valaki...

De meglakolt, mert elsülyedt; - setét

Lyukakban tölti kínos életét.

És amikép hazudta egykoron:

Rövid-látó lett s él csaknem vakon.

S mint mestersége vala idefenn:

A földet ásni, túrni kénytelen;

És élte, e haszontalan dolog

Miatt, folytonos veszélyben forog.

S a kert, mely akkor csaknem puszta lett,

Kiheverte a fájdalmas sebet;

Azt mondják: most még dúsabban virúl...

Mért is jöttünk el onnan botorúl!?

Mi boldogítja vagy szenvedteti

Az embert: a szív s annak érzeti!

Mert fény és árnyék, bánat és öröm,

Együtt lakoznak minden földövön!

Maradjon itt a vadbérc és a hegy!«

S a két virág a kertbe visszamegy;

Köszöntvén őket a virágsereg,

Szivesen látja a megtérteket.

A bokros izsóp és a viola

Azóta ismét a kertben lakik;

De látszik a teljetlen violán

A falusi élet mind e napig.