JÓL VAN EZ ÍGY

Hogy miért vagyok többször szomorú,

Mint víg, ó, kedves, kár úgy számbavenni,

Jól van ez így,

Lásd, kell szomorú embernek is lenni.

Kell lenni szívnek, amelyben kihajt

S dússá érik az élet szenvedése,

Vak, ferde mag,

Mely mégis, mégis, istenek vetése.

S lásd, van az úgy, hogy ez a bús vetés

Legsúlyosabb kalászát akkor kapja,

- Furcsa titok -

Ha jó időknek fénylőn süti napja.

Sokszor meg mintha mély, nyugodt öröm

Acélos fénye éppen őbelőle

Csillogna ki,

Ha ráhullt a könnyek meleg esője.

“Bánat” - mondod, - de bánat és derű

Között a határ olyan egyszerű-e?

Hátha a bú

Íze kapat a legbölcsebb derűre?

Hátha a végső Aratás után,

Mikor sarló alá hull lassu szára,

Belőle kél

Szent kenyér az istenek asztalára?