JÓSLAT

Vészt jósol a felhők taréja,

A szél szilaj danába kap,

Az élet kínja, mint a héja,

Vijjogva a szivemre csap.

Fekete fellegek robognak,

Nyomukban az egész pokol,

Követi dúló viharoknak,

Az ég a földdel összefoly.

Harmóniátlan, vad zsivajba

Kitör a szél, a kárhozott;

Kislelküen borulnak arcra

A gőgös földi boldogok.

A porba hullnak büszke arcok,

Sikoltva: “Itt a fergeteg!”

A zivatar zenéje harsog:

Csak rajta! Én nem reszketek.

Átok dulongja ősi telkem,

A tűz már vérem égeti,

Vesszőzi ostoréle lelkem:

Csak rajta! Hisz ez kell neki.

Csókolja felleg ajka főmet!

Nem jő szemembe gyáva köny

A vészharag szivembe tör meg

El nem borít a vérözön.

Ujjongok én a viharokkal,

S a viharokkal kacagok,

A földre ütnek égi joggal,

Én magam is vihar vagyok.

Tapossatok szivemre bízvást,

Dúljátok föl a dús határt!

Nem törlitek a szellemírást,

Mit szívem legmélyébe zárt.

Nem alszik a fáklya, csak lefordult,

Majd eljön még az én napom,

Kiömlik a szivem, vére csordul,

Hogy mi vagyok, megmutatom.

A bűvös vessző kirügyedzik,

A forgó vész gyöngyöt kavar,

A viharok még jobban edzik,

Aki merészet, hőn akar.

Nálam a szó, a titokoldó,

Kimondom én, nem reszketek,

Elmém, e végtelenbe bolygó

Nem léha árnyat kergetett.

Nevem a csillagokba írom

S emberszivekbe égetem,

És túl időkön, túl a síron

Terjed hatalmas életem.

Szivükbe égetem a dalnak

Fényes, örök betűivel;

Mellem kitárom a viharnak:

Jöjjön, aminek jönni kell!