JÓZANUL ÉS FANTÁZIÁTLANUL

Hagyd, hadd legyen lelkem sötét,

Mint egy titokzatos szoba,

Melynek lakói már az édes napra

Nem járnak ki soha.

Hagyd őket, megszokták már e nyomort,

Kár volna őket bántani,

Tudjuk, nem e világra valók

A lélek nem polgári álmai.

A derék földön mit keressenek?

Oly keserűek, hova küldjem őket?

Már elfeledték szép lassan a fényt,

A diadalt, az istent és a nőket.

Csak hallgatnak, s köztük ott kuporog

Az angyalok árva atyafia,

És forgatja nagy, üres szemeit

Egy csöndes őrült, a Fantázia.

Ez még beszélgetne szegény,

Próbálgatna egy-egy visszás mesét,

Dúdolgat olykor, hogy hej, odakint

Talán épp most teríti szét

Nagy, puha, piros szőnyegeit

A legszebb őszi alkonyat,

S jó volna részeg táncba vinni

Még egyszer mind az álmokat.

Aztán elnémul, egy bús pillanatra

Megérzi, hogy jaj, nem lehet,

Hogy új lakók nőnek körötte,

Közöny, harag és gyűlölet.

És konok csönd van újra a sötétben,

Míg künn az alkony lelkendezve gyúl,

S én nézem, ahogy jó polgárhoz illik,

Józanul és fantáziátlanul.