Jaj, hova lettek a zongorás estek,

Jaj, hova lettek a zongorás estek,

a végtelenből hova-hova estek?

Most oly sötét a házunk, mint a rab-lak,

és fekete és fekete az ablak.

Ki itt, ki ott. Az élet olyan olcsó.

A zongoránk is mint bezárt koporsó.

Csak nézem egyre, és mit úgy szerettem,

egy képet látok, ódon képkeretben.

Itt ültek ők, e vidéki szalonba,

apám játszott őnékik andalogva.

Hangok zümmögtek, babonás varázzsal

szivünkre szálltak, fullánkos darázs-raj.

Úgy szúrt a szépség és úgy fájt a bánat,

hogy futni kellett, ki az éjszakának.

Sápadt arccal és túlvilági hangon

szólítottunk meg lányokat a gangon.

Benn az olajos függőlámpa égett,

lábujjhegyen járkáltak a cselédek.

Nénik kötöttek, és a tiszta csöndbe

egy-egy kötőtű rebbent meg zörögve.

A bácsik előtt pettyes, puha, sárga

dohány aranylott a dohányszitákba.

Dús ételek és cukrok kisded halma,

sötét rum és bor, datolya meg alma.

Az öregek ültek mélázva szépen,

Kossuth Lajos is fölfigyelt a képen.

Deák Ferenc meg intett véle szembe,

s e nyájas körre néztek elmerengve.

Jaj, hova lettek a zongorás estek?

Kihullt a kép már. A keret üres lett.