JANKÓ ÉS PISTA

De bolond vagy, Jankó, azt kiáltja Pista,

Hogy te is nem élsz úgy köztünk, mint pápista.

Látod, a pap nékem megbocsátja bűnöm,

S akarmit vétkezem, mindjárt kibűtölöm.

Vagy akarom, vagy nem, mennyországba menek,

Kivált ha papoknak nehánkor fizetek.

Buzgóságom osztán csak az a bűtökkel,

Hogy amit rám vetnek imádni, mondjam el.

De néked azt mondják, hogy Istenre vigyázz,

Hogyha imádkozol, másutt ne magyarázz,

Azonban hited is felettébb együgyű,

Nincsen paszomántja és szomorú fényű.

A sok aranyozott oltárt látod nálunk,

S a sok égő gyertyát, mikor misét hallunk.

Hát a sok gyönyörű hegedőkiátást

És a szép orgonán kontráló visítást.

Osztán az az ezüstszélke, mely füstölög,

És az oltár előtt széjjel úgy gőzölög.

Az a sok-sok papok, kik jobbra és balra

Forognak, gyolcs inget vetvén a nyakokba,

Azok a kis kopasz szárnyas angyalfejek,

Akik onnan felül rájok alánéznek,