Japánosan [1]

Nem építettem kunyhót sem magamnak

És nem szereztem sápadt kincseket,

A vágyaim a végtelenbe laknak

S minden pompád enyém, szent kikelet.

Van éjszaka, hogy oly közel a holdnak

Arany tányérja a kék ég falán

És bánataim oly távol bolyongnak,

A mennybe szálltak boldogan talán.

Az óborokban annyi feledés él

És annyi emlék s úgy tetszik nekem,

Hogy régi életeim szenvedését

Békélt gyönyörrel újra ízlelem.

A kedvesem elküldte a szelencét,

Mely fekete, akár az éjszaka

És benne egy szál jázmin, régi emlék,

Oly hervadt, mint az életem maga.

Egy őzet lőttek a szegény vadászok,

Kiket az élet űz, e rengeteg.

Az őz szeméből könny és vér szivárog,

De boldogabb már, mint az emberek!