JÁRTAM MÁR DÉLEN

Előttem el vad gépkocsik robognak,

Állok szirtjén mohos, avas romoknak,

Lelkemben Délnek pompája ragyog,

Bukik a nap és nézem a napot.

Jó éjszakát. Utolsó fénytivornyád

Részegít most, narancsvirágos ország

S míg lángok gyúlnak cifra partodon,

Én egy utolsót, búcsut álmodom.

Tegnap, igen, alig kétezer éve

S itt kacagott Gallián felesége,

Udvari nép közt itt ült trónusán

És itt zúgott a taps a vad tusán.

De csitt. Amott a romfalaknak alján

Nótázni kezd egy kóbor, béna talján:

»Csodás kék tenger, kék ég, kék hegyek,

Óh, nézzetek rám: én megyek, megyek.«

Ki ez a bárd? A mának hegedőse?

Vagy árny talán? A tegnap koldus-őse?

Előtte büszke, úri nép szalad

S a tányérjára nem hull pénzdarab.

S én álmodón, mámorral, könnyes szemmel

Szállok lejjebb, hol ül a nótás ember,

Lelkemben zendül nagy titkok szava

És összezúg a tegnap és a ma.

Tegnap, igen, ragyogott az aréna,

Tegnap, igen, itt ült a nótás béna

S az imperátor büszke asszonya

S a büszke nép rá nem nézett soha.

És akkor is az alkony, a bukó nap

Mámort adott egy ifjú vándorlónak,

Ki jött Keletről, arca halavány,

Poéta volt vagy nem is volt talán.

Belenézett a bukó, vörös napba,

Évezredek folytak egy pillanatba,

Lelke repült, szállt időn, téren át

S vitte zúgón a béna bárd dalát.

És álmodón, mámorral, könnyes szemmel

Megy, megy az is, hol ül a nótás ember,

Utolsó pénzét elébe veti

S a messzeségnek búsan vág neki.