Jegenye-soron

Senkisem vár az útam végén

és sehonnan ma el nem késem

és számolva az élet-fákat,

ballagok át a jegenyésen.

...Ez az első a gyermekségem,

(rózsás testen fehérke ing)

a Grimm-mesékből súg idézve

és úgy a múltba-lengve ring!

Ez a másik egy szürke nap,

első nóta a hegedűn,

a harmadik az első bánat.

Ez az első fekete bűn –

Ez a dicsőség, melyről hittem,

hogy feledtet és elvakít.

Ez a magos, ez azt jelenti,

hogy megcsókoltam valakit –

Ez a tömpe, hogy lelket-értőn

vissza soha senkise csókolt,

ez a száraz meg, hogy a nyári

sugarak csókja hiú bók volt –

Ez itt szomorú temetés,

halk zene száz emlék-tanyán;

ez a hajlott, zizegő-lombú:

könnyező, szelíd jó Anyám.

Ez itt talán egy sóhajtásom:

Jó a halál! Szép a halál!

Ez itt egy kétségszemű este,

mely de profundist kiabál – –

És számolom a fákat végig,

örök-kóborló torz bolond,

de miért mind-mind álmos árnyék,

groteszk imbolygás, borus gond?

Vagy még csak eztán ívelődik

Jövőm teltizmú ereje?

Aztán sáppadtan, döbbenten megállok:

Itt az utolsó jegenye!