Jégvirág

Mint egy kísértet, hófehérbe’

Az ablakomon megjelen.

Egy ibolyának lelke tán,

De illattalan, színtelen.

Rám néz sóhajtalan panasszal:

Talán én téptem le tavasszal.

Talán egy harangvirág lelke,

De rajta jégből a lepel.

A haranglábat: karcsú szárát

Nyáron - talán én törtem el.

Isten szavát elnémítottam.

Most itt van, - s megszólal legottan!

Talán egy őszirózsa lelke,

De kísértetesebb fehér:

Ereiben megdermedett

A nyári nedv, az őszi vér.

Tekintetem reszketve méri:

Nem tudom, mit vétettem néki!

Holt virágokat ablakomra

Így fest a lelkiismeret,

S a halottakat mutogatva

Kérdezi rendre: Ismered?!

Ibolya, csengettyűke, rózsa!...

Tél van, éjfélt ütött az óra!

Bocsássatok meg, drága holtak,

Kezemtarolta bús mezők,

Inkább nem tépek több virágot,

Ő, csak adjatok pihenőt!

Ha majd a nyári réten járok,

Eszembe juttok: jégvirágok!