JÉGVIRÁGOK.

Fehér világ... fehér világ!

Hogy nem nyilik most fehér liliom?

Szebb volnál most te is, te is,

Halvány arcú menyasszonyom!

Emlékezem: midőn megláttalak,

Piros virággal tele volt kezem;

Halvány angyal... s nyiló piros virág!

Emlékezem, emlékezem:

Virágimat széjjelszórtam vala

Érted, bánat fehérlő liljoma!

Tudtam, hogy meghalsz... és szerettelek:

S hogy elhulltak az őszi levelek:

Te is lehulltál vélek... oh!

Most én halottat szeretek,

Hisz én is majd halott leszek...

Fehér, minő a hó.

Oda van a virágok szirma!

Fosztva az ág is levelétűl;

A hideg, az érzéktelen

Kövön mégis ifjú moh zöldül.

De azt nem a napfény növeli.

A síró ég bús könnyei.

Olyan az én szivem, mint a kő,

Érzéketlen, hideg, kemény!

Öröm sugára nem kel rája,

Te öntözd, fájdalmam könyárja!

- Ha nőne rajta új remény!

Minő jó vagy te, nyugtató tél!

Alusznak a füvek, virágok;

Nem hervasztja meg rágó féreg,

Nem zúg duló vihar reájok.

Beh jól van a halottnak dolga!

Beh szép fehér a sírhalom!

Alig várom, hogy lenyughassam; -

Ott én sok szépet álmodom!

Mégis, mégis...! a tölgy a bércen

Pusztulva áll, nincs rajta zöld;

Mig ott maradt a sárguló gyöngy,

Amely csupán kínjára nőtt.

Tél, ki elvitted a tölgy örömét,

Fájdalmit is miért el nem vivéd...?

Hideg sír, néma sírhalom,

Nem lesz-e benned fájdalom...?

Hideg sír, fájdalom van benned!

Hisz azt mondják: hogy éjfél-tájban

Mély kebled elhagyják a holtak,

S kisértenek fehér ruhában.

Mért kelnének föl, ha a föld alatt,

Kín nem zavarná csendes álmukat...?

Meglesem én a temetőt,

A sírnyitó órát megvárom...

S ha feljő fehér gyöngyvirágom:

Soh’ sem bocsátom vissza őt!

Vártam, nem jött fel..., ah dehogy van!

Sírban nincs fájdalom, nincs élet!

Jó vagy te sír, jó vagy, fagyos tél,

Csendesen kibékülök véled...

Ajtóm elé két koldus jára,

Két inségben megtört alak;

A süket látta társa könnyeit,

Sohajt, nyögést hallott a vak,

De vezetőjét hirtelen

Elveszté a világtalan;

És ülvén a sövény alatt,

Rimánkodott, várt hasztalan!

Megszánta végre egy emberbarát,

Némán elvette nehéz bútorát;

Vezette kézen fogva, nem botján,

És elaltatta puha nyoszolyán...

Mi jó vagy, tél! elküldötted neki

Vezetőűl a fagyos halált...

Jó vagy te, sír! ki nyújtottál neki

Puha homokodban nyoszolyát...

Mi az a vakító fehérség,

Völgyet, halmot mely elfedez?

Nem hó az; ölyvtül összetépett

Fehér galambok pelyhe ez!

Az én galambom is fehér volt,

Mint az új hó, oly tiszta, hű, -

És ajkimból étettem őt,

S lám... összetépte az ölyű!

Ne félj: a holt föld kebelében,

Épségben ér tavaszt a mag;

Ne félj: vastag jégtömlöcében

Utát folytatja a patak!

Ne félj: a megnémúlt madárka

El nem felejti énekét;

Ne félj: az ember mindörökre

Felejti - búját, életét!

Olyan vagyok már én, mint a fa,

Mint az erdő lombatlan fája,

Melyen holló-sereg tanyázik,

S nem jár dalos madárka rája.

Örömim, e zengő madárkák,

Hogy el is hagyták szívemet!

Ott a bánat, e fekete

Holló-sereg foglalt helyet!

Lesujtott a villám; szén és üszök

Maradt a büszke tölgy helyett...

Kopasz sziklák mellett, omló vizár

Vágott a föld keblén sebet.

Kopár sziklát, viz-szaggatást, és hamvat,

Fehér hóval a jó tél bétakargat.

Sebzett, kövűlt, kiégett szíveket

A halál puha hant alá fektet!

Ki nem keres nyiló virágot,

Kit nem bánt a vihar zugása:

Völgyet, halmot bolyongjon össze,

Hogy a fehér halottat lássa...!

Nem szeretem én a virágot,

Szeretlek, téli pusztaság...!

Ilyen fehér volt arca, keble!

Fehér világ... fehér világ...!