JEHAN RICTUS STRÓFÁIBÓL [1]

Koldusait a csóknak és reménynek,

Kiket legyőzött, letiport az Élet,

Ha dús leszek majd, én, a koldus, árva,

Behívom egy új, fényes palotába.

Milyen sereg lesz. Már előre látom:

Jönnek rongyokban, véznán, halaványon,

Akiknek mindig hazudott az Élet,

A megcsömörlők, undorodtak, vének,

Akiknek hátát véresre taposták

Birkózni tudó, ügyesebb legények.

Ház lesz. Tán kunyhó. Vagy egy deszka-pad tán,

De irgalom fog lakozni felette,

Nem mint a jó szív sok bűzös barakkján,

Hol elkönyvelik az irgalmasságot

S hol nem lel senki könnyre, szeretetre.

Ház, hol nem hull ránk megvetés és átok.

Istenem. Egy ház. A mienk egészen.

Hol nincs házmester, fertály és robot-nap,

Hova a fáradt bátoran benyithat,

Csak érezze, hogy a földön van éppen

S piheghet bátran, szabadon és mélyen.

Él minden szívben egy bolond Kiméra,

Van mindenkinek álom-szeretője:

Ráleltem én is már a magaméra.

Enyém. Ne fájjon a más feje tőle.

Hajh, mert veszett egy legény vagyok én ám:

Amíg mások a vackon szenderegnek,

Én egy Madonnát hivogatok némán,

Nagyasszonyát az esett embereknek.

Bolond kis eset. Sokszor sírni késztet:

Nyakig a szennyben, mindig akkor látom,

Mikor a hátam gyönge egy ütésnek

S bőröm egy garast nem ér örök áron.

Mikor húz a sár s mint a puskafojtást,

Úgy rágom össze fogammal a szitkom,

Mikor vergődöm és dühöngök folyvást,

Akkor jelensz meg, én sugaras Titkom.

Ott, a barakkban, ott látom az ágyon,

Őt, a csodásat, szűzet és fehéret.

- Te, Te, Királynő, én rongy nyoszolyámon?

S elszáll holt fénnyel, mire odaérek.

Hogy ki? Nem tudom. És sohase kérdem.

Úgy kél föl bennem, mint nyáreste Holdja,

Úgy lobog, mint a fáklya csodafényben,

Ő az én lelkem lobbantó koboldja.

Éjem és Sorsom egy mély katlanában

Valahol les rám. Melle nyíló rózsa,

Úgy tüzel, úgy ég két szeme a vágyban,

Bennük buzog tán minden Idők csókja.

Ő tán a Szépség, Irgalom? Be várom.

S Ő énreám vár. Be régen is várhat,

Míg átgázolok könnyen, véren, sáron.

Ő nem csufolja az én rossz ruhámat.

Óh, messze van még. Szent, sápadó árnya

Behull vermén a titkos, barna Estnek,

Síroknak földjén lehet a hazája,

Hol süket kéjjel, álomban szeretnek.

De egyszer, nyirkos, gyilkos éji órán,

Óh, borzalom és keserűség Éje,

Könyörülsz majd az aszfaltok lakóján

S szűzen, csókosan elküldöd eléje.

De kit? (Óh, rongyos koldus, bamba, léha,

Hogy a te vágyad vágyakat fakasszon?

Nézted tükörben vánnyadt tested néha?)

Hol az a híres, csókos, szűz Menyasszony?

Én Istenem. Hisz olyan mindegy végre,

Azért szeretne, hogyha élne, vóna.

(Baktass, rohanj hát tovább a vad éjbe

S álmodj, ha még tudsz, álmok álmodója.)