JEREMIÁS KESERVEI

Látván Jéremiás, hogy amaz fő nemzeti váras,

Jérusalem szörnyen ki vagyon forgatva helyéből;

Hogy már gyászba borúlt minden pompája, hogy eltünt

Fénye, s dücsőséggel ragyogó felsége: megindúlt

Szívében, s a templomnak töredékire dőlvén,

Sok zokogási között bús mellét verve, szerelmes

Honjának szomorú vesztét így kezdte siratni:

Hát illy véletlen, s illy gyászos sorsra jutott-e

E váras, melly büszke fejét, mint földi királyné,

Fenntartotta minap; s amellynek imádta hatalmát

Minden egyéb nemzet, diadalmit látta, csudálta?

Mellynek az ellenség megréműlt néha nevére,

Hát rabláncra vagyon már bátor népe szorítva?

Régi szabadságát elvesztvén szolgai módra

A dühös Asszirius gőgös kényének adózik?

Jaj! szép vára, Sion, kiürült egyszerre, kipusztúlt!

Elhagyatott! kínos sorsát jajgatja setétes

Éjjelein; nincsen, ki valóban szánja keservét,

Nincs, ki rokon kézzel letörölvén könyveit, oltsa

Égő szívének fájdalmas lángait: ah nincs

Senki, kivel sirhasson is együtt. Mindenek íme

Megvetik! Akik előbb frígy-társai voltak, elállván

Tőle, szerencsétlenségét gúnyolva kacagják,

S így mérget hintnek vad örömmel szíve sebére.

Júdás, hogy szomorú rabságra ne jutna, hogy édes

Honja dücsőségét méltatlan gyászba ne látná,

Elszaladott: idegen földön bújdosva kerűli

Mennykövi fegyvereit Káldornak. Hasztalan! ez már

Elfoglalt minden helyeket, s szűk útakat: öl, dúl

Tábora. Júdásnak nincs többé nyugta, reménye.

Oh Sion! oh nemrég mennyeknek mása! királyi

Templomod, Oltárid, felséges tornyaid, ékes

Oszlopid, a földön szanaszét leterűlve hevernek.

Jaj panaszok töltik szomorú útcáidat. Ah! nem

Láthatsz már ezután, ki tebenned régi szokásként

Áldozatot tegyen Istennek, s szent ünnepet üljön.

Papjaidat gyászban látom keseregni, leányid

A ragyogó napfényt megkárhoztatva, halálos

Fájdalmok közepett jajgatnak, s melleket ütvén

Szaggatják hajokat: valamerre tekintek, előttem

A sok szörnyűség rémítő képei; minden

Néma, csak a nyomorúságnak szava hallatik: a bús

Inség nyög, s minduntalanúl panaszokra fakad ki.

Tudnillik már most az Igazság Istene méltó

Bosszút áll rajtad; régen letapodtad az Ő szent

Törvényit, kegyes intésit kinevetted; örűltél

Undokságidnak: sőt napról napra tetézted,

A sok bűnre hanyatthomlok, mint esztelen állat,

Szüntelenűl vetemedvén. Hogy vesztedre jutottál.

Jérusalem! hogy az ellenség feldúlta temérdek

Kincseidet: hogy az al, s fel Rendet elűzte: hogy annyi

Kisdedeket dühösen kiragadt az anyáknak ölökből,

És felmészárlott szemeik láttára kegyetlen

Kézzel; mindezeket förtelmes bűnöd okozta!

Hol van amaz híres váras szépsége? Sionnak

Hol van tündöklő két csillaga, két szeme? hol van

Rózsa pirosságát megelőző színe? hol, amit

Elbámúlva csudált az egész föld, s amit irígylett?

Íme, királya, kevély fejedelmei, hetyke vitézi

Hitvány rabszolgák! kezeken lánc, durva bilincsek

Kényes lábaikon pengnek; mint űzi s loholja

Őket az ellenség! mint dőlnek emerre s amarra,

Bágyadt tagjaikat húzván! Így rogy le ináról

A kos nyár közepén, mikor a nap rétre, mezőre

Forróságot ereszt, s minden füvet elsüt, eléget.

Ílly nyomorúságban rossz tetteit ismeri, szánja

Elkövett bűnét, forró könyvével akarja

A felségesnek szívét lágyítni, haragját

Engesztelni. Igen későn jő észre! hiába

Hinti fejét gyászporral, hasztalan önti szeméből

Vérrel elegy könyv záporait: boldogtalan: akkor

Kell vala sírni, mikor szent férjfiak által előre

Hírdettette, hogy Ő már készen tartja kezében

Súlyos mennyköveit, s majd, majd lebocsátja Sionra.

Volt még akkor üdő megtérni, s imádni lehajtott

Fővel az ég, a föld nagy Urát, rettegni hatalmát,

Meghálálni ezer jó tettit, drága kegyelmét.

Mert Ő tette Siont naggyá, Ő szerze Sionnak

Kincset, erőt, fényes nevet; Ő vala gyámola mindég.

Most, mikor a várast a tűz, a fegyver emészti,

S vérpatakok follyák útcáit, most, mikor a nép

Vérében fetreng, s nem lelhet semmi segédet,

Hogy szabadúlhasson; mikor el van temploma hányva,

S annak imádandó porait csúfolja, s tiporja

A dühös ellenség: mit használ sírni, zokogni?

A megbántódott Istennek szent keze régen

Megfenyegette, s az ég szörnyű dörgési fölötte

Több ízben zúgtak, fel akarván költeni vétkes

Álmából, de Sion nem gondola semmit ezekkel.

A haragos mennynek rettentő nyílai közt is,

Oh, iszonyú vakság! Bordéllyá tette tulajdon

Házát, s a puhaság trágár kebelében alunni

Mérészlett. Így, így vonszotta magára haragját

A kegyes Istennek! ki szeretni tud, és akar, amíg

A vétkek sokasága ki nem csavarítja kezéből

A bűnt érdemeként megalázó mennyei vesszőt.

Puszta hazájából idegen földekre kikelvén

Nyúgalmat keres és örömet: de szaladnak előle

E jók: megsértett félékeny lelke, gyalázat,

Szégyen, bú, kétségbeesés késérik, ijesztik.

Hogyha talám valakit szemközt lát jőni, legottan

Visszacsavarja fejét, s szemeit betakarja kezével,

Irtózást okozó sebeit szégyenli: fekéllyel

Lábai megförtöztettek; rút teste miríggyel

Meg van rakva, halált fú poshadt melle, kivetve

A száraz földön nyomorog, jajgatja keserves

Napjait éltének: nem látván régi barátit

Elpártolt rokonit, s fiait mellette; Nagy Isten!

(Így zokog) Ah! egyedűl te segíthetsz engem ezentúl!

Nézz sebeimre kegyes szemmel, nézz! s hogyha tenéked

Tetszik, könyörűletlen Babilont kacagásra fakasztja!

Jaj! már nem nyerhet zokogásra bocsánatot! égő

Szívének buzgó kérelmei mind elenyésznek

A levegőn, s fel nem juthatnak az égnek Urához.

Aki sokat tűrt, várt eddig, s nem akarta haragja

Mennykövit a népnek feslettségére leszórni.

Mostan igazságát nyilván kimutatja, s hatalmát.

Íme, kevélységét Szolimánnak földig alázta.

Sok kincsét, mellyet, vagy az ég jósága vezetvén

Fegyvereit, győző erejével szerze; vagy elmés

Munka, s királyoknak takarékos gondja rakásra

Gyűjte sok esztendők által, kizsarolta dühödve

A Káldor, vagy irígységből a tűzbe vetette,

Hogy megemésztetnék. Ez, ez annak haszna, gyümölcse,

Hogy megszegte hitét, s azokat, botor alkura lépvén,

Társainak fogadá, s a szent templomba ereszté,

Akiket eltiltott házától, és kirekesztett

Szent oltáraitól, mint undok népet, az Isten.

Nemcsak az ellenség vérengző fegyvere által

Bünteti elpártolt fiait Szolimánnak az Isten.

Ah! kínosb eszköz szent tetszésének az éhség!

Íme, miként nyögnek bágyadtan az emberek! Ah! nem

Emberek! árnyékok borzasztó képei! csontból

Álló szörnyetegek! négykézláb másznak az inség

Elpusztúlt mezein. Nincs, aki segítse halálos

Kínjok közt; ha mit elrejthettek, mellyre sem a tűz,

Sem pedig a dúlók nem akadtak: drága ruhákat,

Bébor köntösöket, gyémánttal, ezüsttel, arannyal,

Bővén béfoglalt csészéket, készek od’adni

Egy falatért, amelly megtartóztassa röpűlni

Készűlt lelkeiket. Hol, hol van régi szerelmed

Szent Isten! kedves Szolimánhoz? nézz le Sionra,

Hallgasd meg szomorú panaszit, hallgasd meg utolsó

Inségére szorúlt nyomorúltnak jajjait! Oh! én,

Így sír fel hozzád, oh: én boldogtalan árva!

Régi szerencsémből mi kegyetlen sorsra jutottam!

Oh! te, ki mellettem jársz, és kélsz, addig is állj meg,

Oh útas! kérlek, míglen sebeimre tekintvén

Láthasd, nálamnál ki legyen több kínra kitéve.

Engem az Ur, mint szólott búsúlása haragja

Napján, megszede mint szőlőt a gazda, s előbbi

Díszemet elfosztván pusztán hagya. Nézzed: az égből

Rám küldötte tüzét, melly mellemet általütötte;

Minden csontokat, és ereket megtört, megemésztett.

Tudnillik, hogy ezen sanyarú vereségei hozzák

Helyre kevély eszemet, s szent engedelemre tanítsák.

Lábaimat, mellyek gonosz ösvényekre, szemérem

Nélkűl hordoztak, nagy erős békóba vasalta.

Hogy fájdalmaimat rám gerjedt lelke nevelje,

Én magamat földhez szegezett, s kis üdőre sem enged

Megpihenést! ez még nem elég: kikereste haragja

Undok vétkeimet, s azokat mind öszvekötözvén,

Mint valamelly terhes láncot rá verte nyakamra.

Ah! ezalatt romlott meg erőm, ez gyötri szünetlen

Vénségem, melly sírja fölött már várja halálát!

Melly iszonyú felleg támad fel az éjszaki sarkon!

És melly rettenetes zúgással ereszti magából

Ordító szeleit! Dávidnak háza, királyi

Széke remegj! réműlj fényes palotája Sionnak!

S ti falak, és híres bástyák rettegjetek! eljött

Végső romlástok nem várt órája! reátok

A megbántódott Isten lebocsátja haragját.

Ah, de mit emlegetek? Jaj! gyászos sorsa Hazámnak,

Follyatok, oh szemeim, s vér könyveket öntsetek! íme,

Vétkes Jérusalem fel van forgatva fonákúl!

Kőfalait, s az egekbe merűlt nagy tornyait, ékes

Szent egyházát, és kapuit kifeszítve helyekből,

Látom: az ég villámainak tüze most is emészti.

Dávidnak pálcája, dücső koronája, kegyetlen

Kézbe kerűlt: a Nép felszentelt atyja, királyi

Méltóságától megfosztattva, bilincset

Hurcol, s sokkal alábbra való egy gyermeki váznál.

Hah! mi homályba borúlt felséges napja Sionnak,

Sírnak az élemedett Öregek, s a földre szegezvén

Sok könyvtől fáradt szemeket, keseregve porozzák

Ősz fejeket gyászos hamuval: szép dísze Sionnak,

A Szűzek titkos siralommal könyvezik édes

Honjoknak szomorú veszedelmét, mostoha sorsát.

Ezt siratom, magam is, s bár könyveim árja haszonnal

Folyna Hazám nyomorú esetén! Sion, árva Hazámnak

Hajdani vára! kinek vagyon olly érc szíve, ki téged,

Mostani állapatodra tekintvén, meg ne sirasson?