JÉZUS ÉS A NÉP.

Az emberek közt széjjeljárván,

A bűntől terhes föld határán:

Égi atyjának egy szülötte

Isten országát terjesztette,

És e tőle épített, eredt

Ország alapja lőn: - szeretet!

S melyért az égről földre szállott:

Javítá a bűnös világot;

S a szó, ha szent ajaki mondák,

Édes volt, mint a méz s orvosság.

A mester, Jakab s több tanítvány

Jeruzsálem felől jövének;

Holott, idején a páskhának,

Nehány napot fenn ünneplének.

S hol az ut Bethfagénak fordul,

Zajgás hatott feléjök jobbrul,

És látának nagy sokaságot,

Mely egy fánál tolongva állott.

A Jézus maga felkereste;

Ki bűnös volt, s nyomá kereszte;

Most is igy szólt: gyengének gyámja,

Vaknak legyen világossága!

És járula a sokasághoz,

Mely átkozódik, zúg, kiáltoz.

Az ut melletti fügefának

Árnyékában ülvén, valának

Egy beteg férfiu s bubánat

Miatt nyögő asszonyi állat.

Az asszony, hitvestársa nyilván

A betegnek! - szólt egy tanítvány.

S a férfiú monda hálásan;

Nem testvérem, sem hitvestársam!

De az Úr ne távozzék tűle,

Ki megszánt s rajtam könyörűle!

Idegen lévén Izraelben:

Beteg levék és eltévedtem;

S im e fánál fáradtan, éhen

Összedőlt alattam öszvérem,

S én, nagy sérülésnek miatta

Feküdtem félholtan alatta.

Izráel népe, nagy csoportban

Haladott el mellettem gyorsan;

A páskha-bárány ünnepére

Kiki a szent városba tére;

S én kínomban kiálték, szólván:

Segitsetek sorsom mivoltán,

A Jehovának szent nevében...!

S vigasztalást hiába kértem...

Mert ők mondának: az Úr vélünk,

De ápolásra rá nem érünk!

És ujra számosan jövének,

Nők, férfiak, ifjak és vének;

S én kínaim közt fel-felsívék:

Nézzétek, elborít az inség!

S a csapat szólt: a szent városból

Elmaradnánk az áldozatról!

Elepedtem, szóm már megállott,

Midőn jött ez asszonyi állat,

És ő hozzám járulva menten:

Nagy inségemből mentve lettem.

Köntösét szó nélkül eltépte,

Sebem kötözgetvén be véle;

S amit az áldozatra szánva,

Karján vitt elfedett kosárba’:

Elővevé és gyötrő éhem

Megenyhitette véle szépen;

És cseppjei hüvös kutfőnek,

Égő szomjam enyhére lőnek,

S vigasztalási ajakának,

Lelkemre nyugtatón hatának.

S im most e nép és ösmerősi,

- But és könyűt okozva néki, -

Szemére hányják, hogy miattam

Nem vett részt a nagy áldozatban...

Szemére hányjuk, hogy miattad...

- Zugott föl a bőszült, szilaj had, -

Ki nem vagy egyhitű, se’ vére,

Nem jött a husvét ünnepére!

S Izráelnek szent városába’

Megtisztulást se nyert a kába!

Tüzénél égő áldozatnak,

Hol a füst és láng mennybe hatnak;

De tán kovászost is evett még!

Kövezzük meg... zajongtak ekkép.

S mint szikla tenger hullámábul,

A nép közül bátran, szilárdul,

A Megváltó emelkedett fel,

S a szózat ajkirúl imigy kel:

Ki az közűletek, ki által-

Hat a sziklán pillantatával?

Avagy a sziv mélyébe nézhet...

Hogy ajkán ily kemény itélet!

A törvény mond: hogyha szombatnap

Barmod verembe hull, kivonjad!

Kik ünnepen szegény- s betegnek

Enyhűlést hoznak: jót mivelnek!

S bizony, bizony mondom tinéktek,

Kik az oltárnál ünneplétek,

S élvén kovásztalan kenyérrel,

Imádkoztatok nappal-éjjel:

Bizony, bizony mondom tinéktek:

Mind, annyi jót nem művelétek,

- S nem vagytok kedves Jehovának, -

Mint maga ez asszonyi állat!

Ki vagy te, aki szólsz imígyen?

- Kiálta a nép ingerűlten -

Avagy tán elhisszük mi néked,

Hogy a törvényt megtartni vétek?

Avagy tán elhisszük: hogy annak,

Ki ront, mulaszt, érdemi vannak?

Talán e meddő, vagy e száraz

Fügefáról gyümölcsöt rázasz?

És hirtelenséggel szél támadt,

Rengetvén a fügefaágat;

És róla, rögtön nagy bőséggel,

Megért gyümölcs hullonga széjjel.

Nem szólt a nép s magát megadta

Nagy álmélkodásnak miatta.

És szólt a Megváltó ismétlen;

Utas, kelj föl, s menj el épségben!

Jó asszony, tiéidhez térj meg,

Az Ur kegyelme van tevéled!

Boldogok, kik e szót megtartják:

Nem áldozat, de irgalmasság!