Jézus Pilátus előtt

Állok merengve, hosszan, áhitattal:

Ez ő! Ilyen volt! Igy képzeltem én;

Álmomban éjjel, elmélkedve nappal

Kerestem arczát; végre föllelém.

Mit a halandó gyönge ismerettel,

Töprengve, könyvekből meg nem tanúl:

Az a te nagy lelkedbe rejtezett el,

Lángelméd érzi öntudatlanúl.

Az örök eszmét sejtem itt, e vásznon,

S világrendünk hány bús kérdőjelét!

A két kezet, mely áld, kötözve látom,

Hallom a csőcselek »feszítsd meg«-ét.

És hallom azt is, százszor hangosabban,

De nem a trón, a vádlott hirdeti,

Hogy a mi nem veszendő, halhatatlan:

Halandó ember meg nem ölheti!

Nincs a ki védje, nincsen pártfogója,

Vérét szomjazzák a zsidó papok.

Jósképpel áll; azt olvasom le róla:

»Feszítsetek föl! Én meg nem halok!«

Nézzétek őt! Két keze megkötözve.

A nép üvölt: »Feszítsd, feszítsd meg őt!«

Megszánja asszony, mégsem ő a gyönge.

Leborulok ily óriás előtt.

Oly szelíd, alázatos, lemondó, -

Ő az erény, igazság mártira.

S oly büszke, hajthatatlan, égbe rontó:

Ez ő! a Messiás, isten fia!

Pilátus tétovázik... Nincs segítség!

Látom, hogy el fogják veszíteni.

De érzem: kikel sírjábul ismét...

Meghal, mert ember; él, mert isteni.