Jób siralma

Kegyetlen Adonáj!

Gyönyört lelő szolgád gyötrelmiben.

Undok fekélyektől borítva,

Itt vergődöm, vonaglom a szeméten,

És átkozom a méhet, mely fogant,

A napot, a melyen hirűl vivék

Apámnak, hogy fiat szült felesége,

A térdet, mely gyöngéden ringatott,

S mely meg nem fojta rögtön, a kezet.

Mindenki elhagy, vádol és gunyol.

Ti is, ti is, barátim!... Óh, tudom,

Ártatlant érjen bár, a szenvedés

Mindig a bűn szinében jelenik meg.

Fájdalmimat s fogyatkozásimat

Óh, vajha meg lehetne mérlegelni!

Óh, vajha a világ tudtára adnád,

Hogy ártatlan, vétektől ment vagyok!

Tudom, előtted nincsen igaz ember;

De a világ előtt én az valék.

Vaknak szeme, sántának lába voltam.

Jót tettem és most gonosz az eredmény.

Valaha szánakoztam a szegényen,

És engem, íme, nem szán senkisem!

Vetekszem mostan Adonájjal.

A kinek gondja úgy sincsen reánk.

Megkárosítjuk-é, ha vétkezünk,

S ha jót cselekszünk, használunk-e néki?...

Gonoszságunk az embereknek árt csak,

S igazságunk nekik használ csupán.

És mégis a szerencse

Hiába mosolyog bolondra:

Örömben élni a bölcs tud csupán.

Az ezüst érnek kezdete vagyon;

De hol található a bölcseség?...

Ennek becsét nem tudja a világ,

S a gazdagok, nagyok földjén sehol sincs.

A mélység szól: nincs bennem! - és a tenger

Azt mondja: nincs itt! - Van-e, a ki látta?

Gyöngyökhe’, szárdonixho’ nem hasonlit

S nem mérhető ofíri sárarannyal.

Nem rejti azt magában India;

A drágakőnél ritkább, becsesebb

S zafir- s topázért nem cserélhető el.

Vész és halál szólt: hallottuk hirét!

Utját s helyét azonban egyedül

A lélek tudja; ez mondhatja meg csak:

Az Úr félelme, ez a bölcseség,

S távozni a gonosztul: értelem!

Az Úr félelme!... Mit használt nekem!

Nincs Adonájban részvét, irgalom.

Nem büntet és nem áld érdem szerint.

Mert a csalánhoz nem nyúl senkisem,

De a rózsát bezzeg mindenki tépi!

Utálatos lét, hát ide jutottam,

Hogy most durván kiköpnek én előttem,

Kik dicsőségem hirdetői voltak!...

Ki adja nékem a halál nyugalmát?

Porból van és nem érczből gyönge testem,

S nem a kövek szilárdsága erőm.

Keserü jajgatásra vál’ türelmem:

A ki elkezdte, sujtson agyon engem!

Hogy elmult tőlem az öröm-pohár!

Sírásra változott, hajh, cziterám,

S vig énekem a zokogók szavára!

Mi hát az üdv? Virág, mely peczre nyílik

S el lesz taposva, ha lehullt a földre.

Mi hát az élet?... Árny, melynek növése

Az éjszaka közelgését jelenti.

Mi hát az ember?... Állat, ki dologra

Van e világon, mint igás barom.

Tűr, fárad, izzad, árnyékot keres.

S lankadtan alig várja, mint a szolga,

Hogy mikor dőlhet már le az alomra!

S mégis, mit jajgatok, mit sírok itten!...

Adonáj jobban tudja, mit mivel.

Hol voltam én, a por s porrá leendő,

Midőn a földnek sarkait lerakta

S föléje az ég boltját kifeszíté!...

Midőn irányt adott a folyamoknak

S a szelek útját meghatározá!

Mit tudom én, végzése mire jó,

S midőn igy sujt, nem emel-é magához!...

Szünj’ meg zihálni, lázongó kebel:

Az Isten adta, Isten vette el!