JŐJ, TAVASZ, JŐJ!...

„Jőj, tavasz, jőj!” - gondolám az ősszel, -

„Várlak, mert boldogságommal jősz el;

Kinn falun lesz ifju, szép galambom,

És szabad lesz őt meglátogatnom;

S hogyha tőle száz mérföldre lennék,

Száz mérföldről is hozzája mennék.

Ha jön a nap hajnal-ölelésre,

Ha megy a nap éj-fölébresztésre,

És a hold, a zultán, ha belépe,

Csillaglyányos gazdag háremébe:

Én galambom hű árnyéka lészek.

Követője minden lépésének.

Míg szerelme, mint tavasz! virágod

Melegűlő keblén kicsirázott,

És amíg ő e virágot szűzi

Pirulással én szivemre tűzi:

S mért nem tűzné? s lehetetlenség-e?

Hogy menyasszonycsók leend a vége.

Jőj, tavasznak illatos füzére!

Tegyelek föl jegyesem fejére!”

Jőj, tavasznak illatos füzére!

Tegyelek föl sírja keresztjére.