Jókai

Úgy emlegetünk, mint a nagyapát:

fehér szakáll, jóságos szem... s amint

kivetted a pipát fogad közül

s ajkcsucsorítva s arcod trombitások

tréfás módján dagasztva - óh öreg

gyermek! - fujtál a könnyű levegőbe

egy pelyhet... Árkon, bokron, vízen át,

a fák fölött, a ház fölött, magassan,

símán a kék szép síma levegőben

szállt a pehely... s e pehely volt a lelkünk!

Lenn apró hangyák másztak lassan, únt

rögök fölött; és minden rög nekik

hegy volt, és minden kavics szikla volt.

Óh jaj, egy esőcseppbe belefultak!

Óh jaj, mennyi vesződség és veszély

rágta és nyelte egyre terhes útjuk

kanyargó vonalát, míg megszegett

egymás után... De könnyü diadallal

szállt fönn, símán a síma levegőben

az elröpített pehely... ami lelkünk!

...Nézd, nézd, mivé lett a szegény pehely!

Nézd, földre hulltunk, ajkad messze már!

S jött a viharok vízömlése, jött

a sár, jöttek a tipró talpak - óh nézd!

mászni se tudunk, mint a hangya! Jaj!

Magyarország! Hol van II. Árpád,

jövő század regénye s álmaink? -

Te oly helyütt élsz, mely örökre védett

minden vihartól - és kinek az ajka

röpít el még?... Tiprott pehely a lelkünk!