[Jön, hozzám nyúl, kezemen szorít...]

Jön, hozzám nyúl, kezemen szorít,

csügg rajtam, mint nyűgös ismerős,

nyakamra ül, untat, elborít,

akárhová megyek, megelőz,

bármivel mulatok, szomorít

a vérszegény, hideg kezü ősz.

Sevilla, Madrid, Valladolid

nem zengi fülembe a rímet,

a rendest, édeset, egykorit.

Óh testvérek! mi láttuk a Rémet,

amelytől minden rím odafut,

ahova hajdan a bűvös gímet

űzték tünni az ős fiúk:

akik, meglelve a kincses Krímet,

nem lettek azért tüntén szomorúbb.

Ismered a hajszát, balga vadász,

mely téged is új s új tájra hív,

nyugatra örökké, más és más

Hispániákba, s alélva vív

a csoda után, mely ködbe vész,

amikor kilőve minden ív.

Óh jaj, mi is űztük, űztük tüntig

a gímet, a rímet, az egykorit:

de micsoda uj Krímet leltünk itt,

ahova eloszló árnya vitt?

Útban fog az ősz most, balga darvak,

hidege lankaszt, köde borít,

s lassan a Semmi egébe olvad

Sevilla, Madrid, Valladolid.