JÖSZTE KEDVES...

Jöszte kedves, járjunk egyet a mezőben!

Ugy sem soká mosolyog az ilyen zölden,

Nem fedez be hűs árnyával a fa lombja,

Őszi szellő, deres éjjel

Megsárgitja, földre ontja.

Adjuk át egy lágy rengésnek kebleinket,

E méla-bús őszi világ úgy megillet!

Hogyan küzd a hervadással a virúlat...

Másod-virág nyílik a fán,

Mikor zörgő cserjét hullat.

Gyülekezik már a fecske, megy a gólya,

Hova mennénk kedvesem, ha szárnyunk volna?!

Nem repülnénk úgy-e messze? itt maradnánk?

Hervad a táj, - de itt mosolyg

Szép emlékben a tavasz ránk!

Minek szállna vágyó lelked messze tájra?

- A boldogság nem idegen föld virága! -

Itt repkedjen kedveseid közelébe,

Mint a madár a fa körűl,

Amelyen áll kicsi fészke.

Hamuszin köd ereszkedik a határra,

Fénnyel szegi be az őszi nap sugára,

S néma, kopár tájak felett elhuzódván:

Aranyozott szemfedél a

Hunyó élet koporsóján.

Fáj-e neked a táj képe ily halványan?

Nem gondolsz-e tenmagadra a virágban?

Mikor te is így borulsz a hideg földre,

Ha megválunk majd egymástól...

Én a bús ág, te a zöldje!?

Ez a halvány, bucsúzó kép, ah ne fájjon!

Gyönyörködjék lelked a szép őszi tájon,

Hol körül egy fájdalomban édes vágy fog:

Ez a halál költészete,

Ez az élet felől zálog!

És legyen bár hidegült a földnek arca,

A fagyos tél hóleplével betakarva:

Akkor is szép mély álmában a természet,

Ott rejtezvén kebelében

A melegség s örökélet.