Józanság

Alszol mellettem. Repkedő szemed

kék madarát, két fürge madarát

kalitba csuktad.

Korholva nézem bolond lelkemet:

elhagy, és föl-le kémli vonalát

egy furcsa útnak.

Jer vissza, lelkem, nem való tehozzád

a bizonytalan ösvény messze hosszát

bódulva bolygani!

Elég volt járni, elég volt keresni,

két oldalt lándsás kapukon belesni,

záporral csorgani.

Száraz tetőnk alá ma behuzódva

az ablakon berémlő vert bozótba

új bajra ki ne szökj...

Lélek les ott künn lelket, mint a kobra,

s a gyűlölségek száz Medúza-szobra

mered a lomb között.

Óh, előrefutós meg visszatérős

lelkem, drága kis ebecském, be félős,

hogy nyomod ottveszik,

ha nem von vissza a szent vágy, a jó láz,

mint bölcs szimat, mint erős, ritka póráz,

az alvó kedvesig...