Jubilate!

Minő világ, mi nép! Örök hatalmak!

Mint hazatérő csürhe, hogy rohannak -

Moslék szagát ha szél orrukba hozza,

Egymást elütve, sírva, orditozva,

Hogy ki legyen előbb a vályunál,

Amelybe aztán menten beleáll;

Mert neki asztal-, konyhahulladék,

Tányérnyál mind nem elég ronda még,

Beléfüröszti mocskos körmeit;

Füszere a piszok, mely édesít -

Rohannak ezek is, pedig talán,

Úgy látom, emberek; és mi után?

Kenyér, fügelevél, tápszer, ruházat?

Hisz neki ebből van több, mint elég.

Mind szükséges dolog; piha, gyalázat!

Keresse ezt a pór, hitvány cseléd:

De pár hüvelyknyi hitvány rongy után,

Mely még hitványabb rongy szivét takarja,

És neki büszke kiváltságot ad.

Jogot: megvetni mélyen másokat,

Kiknek “komisz” dologban fárad karja.

Mert ásni, vájni a termő talajt,

Hogy mindennapra lenne bő falat;

Megvédni vérrel azt az ellenségtül,

Meghalni névtelen, dicsőség nélkül,

Izzadni másokért - igavonó,

Buta baromnak, parasztnak való.

S a veriték is bűzlik, becstelen;

Tenyér, ha kérges, szalonképtelen.

Vad, hosszu körmöt sem nevelhet rajta

- Előkelők mellőzhetlen divatja -

Mit annak jelvényéül visel ő,

Hogy íme ő is munkakerülő...

Minek keresse ő azt, ami van?

Dicső, nemes csak, ami hasztalan.

Kenyér? Fi donc! ebe sem rágja azt.

Keressen, akinek nincs, a paraszt.

De egy szalag, csillaggal vagy kereszttel,

A mellre tűzve, ah! ez megkeresztel

Előkelővé, akinek szabad

Kergetni, ami még szebb föladat,

Mert hát bizonnyal még érthetlenebb:

Gázolni azt, mit a szegény vetett,

Vörös kabátban, - nemde martialis?

S novemberben! kaphatnának náthát is! -

Egy falut érő drága paripán,

- S ha ez kidől, az még a “stikli” ám -

S ugyan miért? Miért! Hát csak keresd,

Mi semmitérőbb, mi fölöslegesb,

És megtalálod: egy leharapott

Megtépett róka- vagy csak nyulfarok!

Ti gyermekded olympi istenek!

Mik voltatok ti? Ide nézzetek!

Nem érzitek, hogy le vagytok pipálva?

Im a nagyuri juxok netovábbja!

Nos, szív, hazafi-szív, te telhetetlen!

Nem hiszed-e, hogy győzni fogsz e jelben?

Vagy nem tudnád, hogy mit jelentene:

Hogy ím hazádnak van már mindene!

Vasút, országos és családi - “görbe” -

Mint mondogatják némely “mokra” körbe;

Közép-, fő- és népiskolád, amelyben

Tanitanak három-, négyféle nyelven,

Megannyi szebbnél-szebb hazafiságot;

Több nem lehet már államadósságod.

És amit nem látott még a világ,

Országod őrzik idegen fikák;

S még önmagadtól is nem véd-e meg

A németül vezényelt hadsereg?

Van mindened, népem, vagy mégse látod,

Hogy csak a nyúl- és rókafark hiányzott?

Hát ezt meg ők - bár átkozottul drága -

Leteszik ím a - haza oltárára...

Csak ne legyünk durae capacitatis!

Nem pártfogolják ők már a cigányt is?

Rajzot, festészetet a makaón,

A mozgó plasztikát a színpadon;

A klasszikust, ameddig meztelen

Megtoldva azzal még, hogy eleven;

A könyvet? - annak két hibája van:

Hogy nem mulékony, nem haszontalan,

És ami fő, hogy olcsó is neki,

A dsentri, polgár is megveheti.

A dsentri, úgy-e? a nemes gyerek?

Ábrándozó szegény! Nem ismered

Ezt a kamasz növésü napraforgót,

Kinek létcélja: nézni Maxi grófot,

Hogy mit, hogyan csinál? Eltört a lába?

Mankón bicegve megy az úri bálba?

Megvan! hahó - mankót vesz mindenik.

A táncterem sántával megtelik.

S van, aki, hogy legyen komoly fitor,

Ép lábát eltöré - excelsior!

S a polgár? Ah, de hát van ez? Barátom,

Harminchat éven át aludtál, látom.

Van itt, ki mondja büszkén: ő paraszt.

Hajh! e hazában ez az egy - igaz.

És voltakép, nézvén nyugot felől,

A többi is csak még nagyobb, belől;

A különbség csak, hogy van címeres,

És akinek még ez nincs, erre les...

Megérthetetlen, fölfordult világ!

Majom utánoz embert legalább;

Itt egy majom a másikat majmolja,

Az hogy nem is - ha még csak ennyi volna,

De fényözönből porba száll a sas,

Nem kell neki a fenséges magas.

Ott fürdik mint a csirpelő veréb.

A költőnek babérja nem elég.

Eszét veszíti elsőrendü csillag:

Egy fénybogár után eped, kacsingat.

Elhagyja dicskörös helyét, nem boldog,

Míg nem kap innen egy fületlen gombot...

Abdéra ez vagy Sodoma förtelme?

S én, - én is! - élek, élni tudok benne?

De hát nem volna itt már semmi ép?

Az nem lehet! Van, igenis, a nép.

A nemzet ős fájának törzse még jó,

Csak lombjait pusztítja ronda hernyó,

Mit megnövelt a mostoha idő.

De kertészkés levágja majd, s kinő...

Vagy eljövend a jótékony vihar,

Élősdi férget letipor, kimar;

Az ezeréves tölgy kihajt még újra,

Egy fényesebb, dicsőbb nagy fordulóra.

Virulni fog a második ezerben,

Meglombosodva gazdagabban, szebben...

- Hazám, eged bár egyre csak sötétül,

Én nem tudok meghalni e hit nélkül!...