K... VILMOS BARÁTOMHOZ

Katonának számüzött balvégzetem,

S kétszer élt a szép tavasz a ligeten,

A ligeten, oh de nem e szív fölött,

Míg sorsomnak rabbilincse megtörött.

Mégis - bár a léleksujtó vész miatt,

Mely emésztő hatalommal rám szakadt,

Keservesen megsiratni van okom -

E két tavaszt megsiratni nem fogom.

Hű bajtárs, e két diszetlen kikelet

Tőn enyémmé mindörökre tégedet;

S nem két évet, volna kettő életem:

Érted adnám mind a kettőt szívesen.

Én tudom, mit érsz te nékem, jóbarát!

Jó, minőt az isten többé sosem ád;

Te valál, ki vélem híven felezéd

A nyomornak végső falatkenyerét.

E falattal nékem adtad lelkedet,

E falattal lelkünk összeköttetett;

És nincsen hely, nincs erőszak, nincs idő,

Szent frigyünk szép kötelét eltéphető.

S amint nincs hely, sem erőszak, sem idő,

Szent frigyünk szép kötelét eltéphető:

Nincs is ember, aki oly két szívre lel,

Mely egyezzen, mint egyez e két kebel.

Minket egy sors fondor kénye hányt-vetett,

Minket egy csillagnak fénye vezetett,

Még szerelmet is egy lénynek áldozánk -

Néked éltünk, érted égtünk, jó hazánk!

Oh, midőn a két közember homlokát

Néma bánat mély redői ráncolák:

Aki látta, nem gondolta, jól tudom,

Hogy keservünk téged gyászol, drága hon!

És ha néha jobb időkben a pohár

Bútemetni köztünk kézről kézre járt:

Ott is a hon éltetését zengte szánk,

Ott is a hon megvetőit átkozánk.

Messze vagy most, messze tőlem, jóbarát!

De ne nyomd el a reménynek szép szavát,

Mely hitetve súgja, hogy megjő a kor,

Hol szivünk hév ölelés közt összeforr.

S él az isten, s tudni fogja, hogyha él:

Mit szenvedtem, s te bajtárs, mit szenvedél;

Él az isten, aki annyi bánatért

Tán megadja akkor a várt pályabért.