K. JUDIK ETEL EMLÉKÉNEK

E szigeten, ahol kiköt naponta

a halál, ez a szörnyű evezős,

s hol naponta új fekete kalitkán

bagoly huhog, akár egy eszelős:

itt voltál te is, rózsaszín szerencse,

életbe vágott kar a vészen át...

Az élők mások - és mások a holtak -

jó éccakát!...

Itt voltál te is, ahogy itt vagyunk mi.

Ég tudja, meddig... Ittas lett a sors!

A hullák helyét hetykén megcsapolta

és most repülve száll... a szárnya gyors...

Talán még annyi időnk se maradhat,

hogy fájdalmunk kikönnyezze magát...

De addig is, amíg nyomodba érünk:

jó éccakát!

Ó, rettenet, ha elém rajzolódik

a szörnyű perc, mely agyamba cikáz:

amikor gyönge asszonyi szivedbe

beléje mart a gyilkos kór, a láz...

Mikor a keskeny üvegcső higanyja,

mint vészjel, rohant negyven fokon át...

S nem foghattuk meg jó kezed, barátnőnk,

jó éccakát!

...Hogy elmentél, nem gyász csupán szivünknek,

ó, ez nem ő, az ismerős halál!

Úgy szálltál el szemünk előtt, barátnőnk,

mint a galamb tűzvész lángjainál.

Megpörkölődött szelíd, szép fehérség,

eltorzult báj, mely elrejti magát...

Lebegj, lebegj a kínterhes titokban:

jó éccakát!