KABARÉ

Emlékszel még a régi szép időkre,

midőn miénk volt minden, ami szép!

A lázas, lomha pesti alkonyokra,

amikben égtünk: szíves, furcsa nép!

Midőn a csillag nékünk villogott még,

és egy kis színpad volt az életünk...

S felolvadván az esti diadalban,

a lelkünk sírt egy kurta, furcsa dalban...

Új boldogságot, új szívet reméltünk:

egy-egy Kolumbusz a nagy tengeren.

Nem nyúltunk olcsó, idegen virághoz,

csak ahhoz, mely önszívünkben terem.

Megbújtunk a kávéház szögletében

s álmodtunk, mint az ópiumszivók...

S ha este lett, a függöny elé estünk

s új szavakat s új formákat kerestünk...

Ó, látom még fejed körül a fürtöt,

a selymeset, a furcsán gördülőt.

Egy meghajlásod... ajkad egy mosollyát,

az ihlett percet, a tovatünőt...

S a nőket is, kik árva életünkben

a legdrágább emlékek még ma is...

S úgy fáj az idők rombolását látnom,

ó, drágaszívű művészem, barátom!...