Kabaré nagyhete

Kopott ruhába, lomha kedvvel

fekete ünnepet ülünk.

A getsemáni kertben éj van...

S a budapesti kabaréban

szivarfüst szállong körülünk.

A szenvedések kelyhe megtelt,

a kabaré oly szomorú.

Fáradt szánk fanyar élcre torzul,

olykor kortyintunk még a borbul.

Sebez a rózsakoszorú.

A nagyhét bortócsába fulladt:

hétfőn tüzelt tilos öröm;

kedden megöltük, kit szerettünk;

szerdán eladtuk szűzi lelkünk;

henyéltünk nagycsütörtökön.

S nagypénteken bősz dáridónál

sátáni kedvvel itt vagyunk.

Véres szemünk tunyán kibámul,

valaki jő az éjszakábul

s megrezzen elpetyhüdt agyunk.

Sötéten ég a gyertya lángja,

nyüzsögnek a kísértetek,

és reggel három óra tájba

elpattan a bús éji lámpa,

s a tarka kárpit megreped.

Zsolozsma lesz a bűnös ajkon

a céda, trágár ária.

A hősnő egy trikós szerepben,

kuszált, kisírt arccal berebben

mint egy halovány Mária.

Síró bohócok átkozódva

morzsolják a litániát;

bűnök fekete olvasóján

imádkozik pár kacagó lány,

hajukba vézna lápvirág.

Az ócska színpad összezendül,

és mennydörög a borzalom.

Tusakvó árnyak közt remegve

a Megfeszített kín-keresztje

tünik fel a sápadt falon.

Mi meg részeg kurjantozással

a padlaton hanyatt esünk. -

S fekete kesztyűben, sötétlőn

a diszkrét Konferanszié jön

lefogva üveges szemünk.