Kabátdobós, kalaphajitós

Vad és hirtelen ízü élet!

már az illatok sűrüsödnek

ugyan ki mondja meg, mikor lesz

az illatból íz?

Illat vagy íz, jönnek és gyűlnek

megcsapva, mint hajdan, a nyelvem

hegyét, s ajkam erkélyét, mint az árvíz,

és szájam padlását elöntve...

Milyen ifjuság!

Igy csaptak meg akkor is, akkor...

bódultan és borulva jártam;

de most, Uram, már négy keresztje terhén

nyűttes életem

hogyne riadna útonálló

tavasz-hadaktól kik minden bozót

mögül lesvén, nem hagynak menni nyugton

kriptám felé - s ne támolyogna

taglói alatt

új márciusnak!? Hát csatázni még?

Pedig én már jobban szeretnék

alázatosan letérdelni mint a

piac közepén

a teve hogy terhét levennék -

de haj! még ostoroz a hajcsár!

Megint tavasz van, hív az erdő.

Gyürökre hát! Kábulva, támolyogva

mégis csak erő,

erő ez mégis! Ifjúság ez!

kabátdobós, kalaphajítós!

vagy rajta, mint vidám favágók

már csattog a fejsze! -

és félre azt ami nehéz: a lélek

izzadt ruháját! Semmi! S még e vers is

úgy akadjon meg az idők bogán,

mint egy ágon a favágók kabátja.