KAKUK MARCI

Kakukkos isten rakott idegen világ pihéibe,

Arcunkra könyvelt bizonyossággal

Mi tudjuk, ugye, gyöngyöm-bogaram.

S kihajitnak csavargónak az utakra,

Ahol vásárra szekerezik az öröm.

De megterít a nyár eperfák zöld abroszán.

Testes mosónővé negyvenévesedik

Diaboló-derekú Beatricénk,

Kinek szemében galambok laktak egykor.

Lábainkon kolonc az országút,

Megennénk egész kukoricatáblát,

S elhiheted, az a legnagyobb bajunk,

Hogy muszáj lenni becsületes ősállatoknak is,

Akik nem hordják zsebben a gerincüket.

Rózsás alakod is csukaszürkére mázolják,

Torkodat elvitték gépkocsitülöknek,

Hirdetőoszlopok árnyéka vagy,

Más se maradt belőled, mint a: Kakuk Marci.

Néha van úgy, hogy fejed a szomorúság zsuzsuja

És a piszkos járdáig fityeg.

Ilyenkor kivilágitják a városokat

S legszebbre festik magukat a lányok.

Zokognál is, de nyelvem alá duglak,

Mert ángyod is tudhatta, mikor megszülettél,

Azért születtél,

Hogy plébánia légy a templom egerének.

És szélben szoknyaként gyűrődő bőröd alatt

Mennél jobban szétsárgul a papirmadzag,

Inaimra annál inkább drótkötelek nőnek.

Te vagy sokunk szándékának rúdja

És nem vagyunk vak csillagászok,

Azt akarjuk, vakondok is lássa,

Hogy a kelő nap mennyire illik hozzánk!