KALÓZKAPITÁNY INDULÓJA

A keserűség száll bús éji órán

Magányos, forró szívre úgy, amint

Vezérgályám vérszínű lobogóján

Sötét, nagy varjú súlyos szárnya ing.

Rózsát fogok: mert elszárad kezembe,

Asszonyt viszek: csókomtul összeég.

Varjas lobogóm soha nem veszem be,

Kinek nem tetszik, jöjjön, tépje szét!

Hahó, vulkánmód zúg a tintatenger,

Hahó, szent itt ki evoét kiált!

Hahó, a hullám fergetegesen ver,

De nem bántja a tengerek fiát.

Örömkalmáros, rossz polgári bárkán

Nyafogjanak csak utált untalant:

Árbócaim dühödt bórák cibáltán

Ujjongok, mint a tenger itt alant.

Részeg s komor legényim el se hullnak,

Örökkön élek, mint a Biblia.

Nyugalmas, nagy kikötőjén a Multnak

Nem állnának meg: mind lelkem fia.

De míg a poklozó csatán vesződöm,

Nehánya jajdul, sírva rajtam is.

Bocsánatot kegyel feléje gőgöm:

Szerencsétlen, de könnye nem hamis.

S ha sír az asszony, akit elragadtam,

Miként ó isten földi kedvesét,

Mint vihar búg gyöngyös csigába halkan,

Susogok néki szép tündérmesét.

S hahó! prédák után rohanni aztán!

Szép síp a vész, ha süllyed az öröm.

Meddig? - szűkölhet száz vizi kuvasz - tán

Rudam ha unva magam eltöröm.