Kalauz

Mért érzem én azt oly gyakran

és egyre visszatérőn,

mindig világosabban,

hogy villamoskalauz is vagyok?

Dülöngve a kocsi ingó

talaján,

bőrtáska nyakamban,

állok.

Amint pedig megsimítom

homlokomat s a koplalástól

kis arcomat,

halavány emléke ég életemnek

az ujjaim hegyén

s emlékezem.

Aztán mikor vágtat a kocsi,

hadonászom, magasba kinyúlva,

tépem kezeimmel

őrjöngve a bőrszíjt,

csöngetve indulást, újra megállót,

és rossz fogaim közt

szidom, ezt a komisz életet

s a komisz gazdagokat.

Úgy hogy már nem is ő,

hanem én,

a csontja, a teste,

a vére, a lelke,

egészen.

Mért érzem én ezt?