Kalendárium szonettekben

Barát vagyok, fiatal, vézna, ványadt:

Halk kondításként rozsdás, ócska gongon,

ez előversben mondom el a gondom

és segítségűl hívom Szűzanyámat...

Tizenkét könyvet másolok. Zsibongón

állnak elém a képek és ahányat

pillantok, annyi égi, szép leányhad

forog elém egy nagy, piros korongon.

Aztán halálfő villan ecsetemre

s november színe, mely a bús halálé,

aztán a hó hull, szűz pehely pehelyre...

Mutasd meg, Uram: szárnyam messze száll-é?

Ó, tizenkét könyv s lágyan rálehelve

tizenkét arany, kék iniciálé!

Havasi ember – kis mokány lován –

A hófuvástól hunyorog vakon.

Kocog az éjbehajló útakon

s pipára gyújt vén taplón és kován.

Sötét erdő borzong hallgatagon,

fehér mező a holdas ingovány:

távol hegyekből néha egy sovány

ordas cselleng a friss csapásokon.

A szalmás viskók görbe ablakából

kis mécsek fénye hull az útra körben,

a kastély-ablak köztük szinte lángol...

A vén pap ácsolt asztalára törten

olvas és fölrezzen a Bibliából,

ha orvvadászok puskahangja dörren.

Egy sarkon, hol a lámpa fénye halvány,

egymásra torlik két fura menet,

megállnak és hosszú farkasszemet

néznek, zászlójukat kissé lehajtván.

Az egyik bűnt sirat és bűnt temet,

gyertyásan, zsolozsmával mind az ajkán,

a másik csapat maskarába varrt fán

ördögfejet visz, táncol és nevet.

Vezérük, kit már lángos kárhozat nyal,

bűnbánón látja angyalok karát

s szemét lehúnyja méla áhitattal;

míg a zarándokfő, egy vén barát,

szíve mélyén, mely zárva hét lakattal,

idézi antik istenek nyarát.

Ereszszélen már jégcsapok csepegnek,

a hólé zöngve, csobbanón csurog,

A föld hátáról pattan a burok,

sok ódon ablak tárul a szeleknek.

A nap egy rozzant ablakon benéz.

Sugarat önt be, langyosan zuhogva,

dohos, homályos és hideg zugokba.

Meleg nyalábja sárga, mint a méz.

Bent holt királylány fekszik. Arca: bájos,

halk emlék, régi, sápadt, méla vád...

Bomló szívének illata halálos.

Míg ajkaszélén fénysáv surran át,

a friss tavaszi szél körötte szálldos

s lengeti hosszú, szőke, dús haját.

Ezerkilencszázharminc éve: szent

zsidók földjére nagy próféta támadt.

Emlékének, mely bágyadt, égi bánat,

szenteljük ezt a sárga pergament.

Rágondolok, míg járom Golgotámat.

Mivelhogy nincs igazság idelent,

Pilátus alatt a keresztre ment,

de harmadnapra új életre támadt.

Alleluja! – nagy bástyákat ledöntőn

rivalg s csodára váró tűzben ég

falu és város, ház, tébolyda, börtön,

minden üszkös, az arcok feketék!...

Feltámad-é a bús erdélyi földön,

ki meghala és eltemetteték?

Bús alkimista, mit nekem a kincsek!

Kihúnyt a tűz már és kihűlt a lombik,

Vídám, vídám szeretnék lenni holtig,

hogy fénnyel minden élőt szembe hintsek.

Itt künn zenél a friss májusi lomb, víg

nyikordulással nyílnak a kilincsek

s a fülledt kamrákból kibújva, nincs seb:

akár a fák, a lélek is kibomlik.

Eszembe jut sok kapzsi vágy, mi kár volt,

és jönnek nők is, karcsúk, vagy molettek,

és egy-egy emlék is, mely szép, habár holt.

Szívemet, melyből ádáz harcok ettek,

most elringatják hűs, körülhatárolt,

együgyű tócsák: langyos kis szonettek.

Helyét gyümölcsnek adja a szirom.

A déli égen elterül a hőség.

A termő kor jön: érés, felelősség

és nem lehetek virág egy siron.

Csók-szirmom nem lesz, hogy csokorba kössék

a lányok. Vinnem kell, amíg birom

a terheket és ha nevem leirom:

komoly szó kell elé, nem cifra bőség.

Csak néha jön, hogy szívem elbecéz

egy-egy derengő, árva, gyermeteg

emléket (mely úgy csillog, mint a réz

egy ó-kapun). Gyors nyári fergeteg

jön messziről. Szemem távolba néz

s tavaszt sirat s egy régi gyermeket.

A júliusi csillagok alatt

vággyal kószáltam, mint kóbor diák.

De voltak nálam bátrabb daliák

s az idő lassan, tétlen elhaladt.

Az ablakokban csönd volt és virág,

s a fülledt este szívemre szaladt

a júliusi csillagok alatt,

míg bent mulattak boldog daliák.

Fiat fogantak pozsgás asszonyok;

zöld és dúsnedvű, mérges nagy növény

volt az élet: beteljesült, konok.

Éreztem már, hogy – messziről jövén –

elesem, ha tovább barangolok

s ledőltem egy zord, vén klastrom tövén.

Lám, most e délben, mint a renyhe, holt só

terül szét ringó tengerek vizében,

úgy oszlom én is szét e versben éppen

és gonddal mondom: tán ez az utolsó.

Nagy ideje, hogy csupa könnyű, olcsó

ígéim vannak, árnak ellenében

nem úszom már és néha-néha szépen

mondom magamban: várhatsz még koporsó!

Csak hallgatom a lomb meleg neszét

s az árnyas fákat bölcsen megmosolygom:

a tölgyet, hársat, bükköt, gesztenyét –

a forró nap vídáman vagy borongón

nagy, tiszta békét csurgat szerteszét...

Mégis csak jó e vénhedt, lomha bolygón!

E ködvilágban képe csöndben, árván

csüng kis szobámban, a szívembe fészkelt

sápadt falon és néha néma vészjelt

küldöz szemével, két kezét kitárván.

Csak gyönge nő. Ruhája oly szegény. Szelt

kenyere száraz. Életem határán

halkan legel: kis gyapjas, tiszta bárány.

Az ágya deszka: durva és fűrészelt.

Ám egy napon kitárul majd a porta,

elhagyja őt a földi, kerge kín,

áldja a percet, mely idesodorta.

S való világunk pompás berkein

áldja a percet, mely idesodorta.

Mellén: selyemhab. Vállán: hermelin.

A sors galád napok közé sodort.

Nincs semmi, semmi víg szüreti hang itt,

a szőlősgazda szomszédjára sandít

s a pinceszájra követ kőre hord.

Zárt ajtók mögött sír a lezuhant hit.

Unott, bús arccal szürcsölik a bort,

mely dohos pincék mélyében kiforrt

és gyűlöletet száz repedt harang szít.

Mikor majd égi ígék zengenek

s közös szüret nagy, boldog mámorával

együtt mulatnak három nemzetek

s egymást hintik a könnyek harmatával –

Úristen, akkor én már hol leszek

s kiből fakad majd harsogó, vidám dal?

Meghaltunk, testvér, valamennyien.

Csak ők élnek még, ők, a régi holtak.

A néma ablakok sora kiholt, vak:

Láttál temetőt? Ugy-e mind ilyen?

A holtak este csillagot csiholtak

fölénk, a kegyelet rajtunk pihen:

egy csillag ég minden fájó sziven

s világít minden zártredőnyű boltnak.

A koszorúk felülről egyre hullnak,

az őszi szélben száz virág forog

s kéményeken, tetőkön tornyosulnak.

Éjjel peregnek csöndes záporok:

bús, bölcs sírással érettünk búsulnak

a Bólyaiak s Bethlen Gáborok.

Ti már nem hozhattok jó hírt nekem.

Ami jó van, magamtól megtaláltam

az erdőkben, hol sok-sok este háltam

– s keresztelő Jánosként hírdetem.

Most járok hóban és halálra váltan,

ám ez számomra boldog kínt terem;

a hófuvásban gyakran hirtelen

csak térdre hullok: Gyermeket találtam!

Goromba ágak az arcomba vernek,

de én megyek tovább, egy kis haranggal

viszem a drága hírt az embereknek:

Bennem van, íme, csengő és harangdal

és bennem van a legnagyobb, a Gyermek –

a fényes jászol s valamennyi angyal.

A képeket megírtam. Tagjaimban

az álomvágy zsibbadtan elterül.

A munkát elvégeztem emberül,

átadtam, íme, mindent már, amim van.

Az ablakon túl rőt hajnal derül,

a cellamécs kilobban méla kínban.

És én pihennék immár holtomiglan,

tisztes csuhámhoz ifjabb test kerül.

Magában rejti alkotás a bért.

Átszínezése széppé ennyi jónak

akár egy püspökséggel is felért.

Ha majd kiköt velem a karcsú csónak,

imádkozzatok bűnös lelkemért!

Békesség vélem, üdv az olvasónak!