KÁLMÁN ÉS PREZLAVA.

Kit növelének tengerszigetben, sugáros ég alatt:

Magyar királyné szép életének fonala megszakadt;

- Mig Kálmán a férj, kelet határán visel kemény hadat.

Fáklyák lobognak, bevonva a fal, mint az éj fekete,

Nép veszi környül s mély csend az ágyat, mit a halál vete,

Csak a bölcsőnek - István s Lászlóval, - hallik rendülete.

Követ megindul és gyors futásban ló ló után kiáll;

Bánat nyilától találva szivén, jön az özvegy király,

S könnyhullatásban s imádkozásban ül kis árváinál:

Oh, hogy ki szűle: nekem s a honnak

Föl nem nevelhetett!

De megnyugodván, csak benne bizom,

Ki vesz s ad életet;

Mutatva kit, hol: hitvest parancsol

S anyát anya helyett!

S megyen Kievbe zászlós urakkal, háromszáz jó vitéz,

Orosz herceghez, ki ő leányát Kálmánnak adni kész;

S Prezlava menten szép Magyarország nagy királynéja lész.

De honn alig van, méltó gyanú kél: hogy feslett és gonosz,

Nem jöve tisztán: új, szertelen gyászt udvarra népre hoz;

Pirító szégyen s harag szegődik király fájdalmihoz.

Busít, ha szomszéd s hűtlen frigyes sért,

Dulván ez itt, az ott;

Gyászolja szívem, hogy halva hívem,

S öcsém föllázadott!

De nem tür házam, királyi ágyam,

Szennyet, gyalázatot!!

Kisütni a bünt: vannak serényen papok, birák ezen,

De álnok a nő és mindenekben ő tagadást teszen;

Ártatlan erkölcs tanújakép ejt könyűt a csalfa szem.

Tűz-, víz-próbához, király törvényén lőn ép szorosb az út;

A régi rosszat még áhitó nép nem kér-e ily tanút:

Asszony, királyné, - bár érdemetlen - tüzes vashoz ha nyúlt?

Ő tisztaságát a hercegasszony vitatja ujólag

És a király szól: - mig oldogatják az ügy göcsét sokak, -

Istenitélet! - nő sorsa végett

Vivjon meg két lovag!

Vivók kiállnak, nagy, hosszu dárdát emelve fegyverűl, -

Itt a prisztaldok, tovább a népség vevén őket körűl;

- S egy pillanatban két dárda csonkul, s két vivó leterűl.

A nép eloszlik nagy bámulatban; - már a nap is lement;

De Kálmánt ébren s mély gondolatban látá az éji csend...

S a vádlott szólni igy hallja reggel: - trónján szemlélve fent:

Nagyváradon van sírboltba téve

László a hős előd.

Érintse jobbod: (mely a koporsón

Lefügg), a szemfedőt...

És mondva: tiszta! úgy térj te vissza,

Isten, világ előtt!

Váradra jutván: kétség sötétlik a nő vonásiból,

A márvány-kocka fel van feszitve... ott a sírbolt alól...

Lassan leszállván: mozdul is ajka, hanem semmit se szól...

Tanúi látják: nagy tusakodva s fehéren, mint a fal,

Rögtön reájött megnémulásnak küzdvén borzalmival...

Majd térdre roskad, majd hangja megjön, - s legott magára vall.

Így, hazaküldvén a becstelen nőt s a véle jött vagyont:

Újabbi násznak reményiről is Kálmán király lemond.

Édes honára s két kis fiára vagyon lelkébe gond!

Két kicsi árvát Istenre bizván és hü szolgáira:

Kardot ragad s megy... - reszkess uradtól, pártos Dalmácia!

Sisakja fénylik... a toll fehérlik... vágtat a paripa...