Kánai menyegző

Menyegzőnk lesz, kis szerelmem, s derülünk a cigánybandán.

Vendégek közt üldögélünk zöldbefutott, tág verandán.

Krisztus ül az asztalfőn. Künt augusztus mély, tiszta éje

csillagot szór s zene-szűntén sír a tücsök lágy zenéje.

Krisztus arca szép, sugárzó, szereti a víg poétát:

máskülönben nem tett volna érte ilyen hosszu sétát.

Súgva mondja: “Szívetek a vágytól majdhogy szét nem pattan,

menjetek csak, fiacskáim, ne késsetek énmiattam!

Majd én mindent elgondozok, vendégséggel baj ne légyen.

A szegénység, bogárkáim, illatos és drága szégyen.”

Lábujjhegyen, mint ki édes szenvedélynek titkon áldoz,

surranunk el lombfüzéres nászi szobánk ajtajához.

Visszanézünk... – Minden asztal csupa friss hal, friss kenyér,

vizeskorsó bort zubogtat, bíborlángút, mint a vér.