KANDALLÓ-DAL.

Künn a télnek vad viharja

Futja bé a láthatárt,

Ércfagyával minden élet

Néma sír ölébe zárt;

Mégis engem tűzhelyemnél

Vídor érzet karja vár,

A sötét bút elröpíti

Lángja és a tölt pohár.

Bár üvöltsön ablakomnál

Mérgesen a puszta-szél:

Kandallóm nyájas tüzénél

Bősz dühétől kába fél;

Kis tüzemnek nyújtok ujra

Táplaszert, ha hamvadoz,

És közel vonúlok annak

Vígan égő lángihoz.

Akinek sors-förgetegben

Enyhet ad belérzete,

Csöndes az, bár sújtsa porba

Sorsa kínos végzete:

És ha a kebel nyugalmán

Bűntudat viharja dúl:

Béke annak a dicsőség

Fény-ölében sem virúl.

Mert az üdv és kín csiráját

Rejti a szív; mindenik

Balga vagy jó tettek által

Gazdagon gyümölcsezik:

A szelíd erény jutalmat,

S a galád bűn benne lel.

Ember, őrizd! - drága kincsed

A mocsoktalan kebel.

Engem - hála végzetemnek! -

Nem kinoz kül- s belvihar,

És letünt életkoromnak

Bús emléke sem zavar;

Bár szegénynek szűle a sors,

Nem nyilik panaszra szám,

Kandallóm előtt derülten

Szívom füstölgő pipám.

Kis körömben bárha nincsen

Nagyvilági csalfa fény.

Ámde békém lágy öléről

Nem riaszt fel durva kény.

Vágyaim túl nem csapongnak

Helyzetem kimért körén:

Kincsre, fényre nem sovárgva

Enmagamba’ boldog én.

Kívül a tágas természet

Sápadt arcán nincs virány;

Árva a völgy, lombok árnyin

Nem dalol víg csalogány;

És - ki hinné? - szűk körömben

Bájoló tavasz virul

S int felém, a rám mosolygó

Lyánka bíbor ajkirul.

Hólepeltől fedve a föld;

S míg alatta csöndesen

A kifáradt élet álom

Hallgatag keblén pihen:

Én körültem rózsa-kedvben

Víg barátok hangja zeng;

S tölt pohárunk egybehangzó

Érzemény közt összepeng:

Éljen a Hon! egyesűlés

Szent tüzétül összeforrt

Tetterő a szétvonásra

Hozzon gyász halotti tort!

Végig éljen a barátság,

Földi létünk fűszere!

S véle a bor, búcsatákon

Győzedelmes fegyvere!

Míglen a tél vad viharja

Futja bé a láthatárt,

S a tavasz virágözönnel

Nem teríti a kopárt:

Kandallómban égjen a tűz

S játszi lángja verje szét

A körűlem tornyosúló,

Kedvölő bú fellegét.