Kanizsai Dorottya

Mint a sötét asszony a mohácsi téren,

úgy jár a Felejtés köztünk, és egyenként

elhantolja holtainkat.

Szolgái fáklyákat tartanak kezökben

és a fáklya fénye a lombokra föccsen

s különös árnyakat ingat.

Kopaszon maradtunk fosztott termeinkben.

Tört ablakunkon át befütyül a sok szél

úgy, hogy meg sem értjük egymást:

egyik szél erre fúj, másik szél arra fúj;

mi pedig különös táncot táncolunk:

ez a tánc a süketek tánca.

Néha egyikünk ledobja magát a földre:

Mozdulni sem akar ő többet: elfáradt...

Némelyik meg ölni kíván

s puha húsba kését sötét kéjjel mártja.

Másik hirtelenül ruháit lerántja

s mezítelen áll előttünk.

Nekem a gyilkos is testvérem; én tudom,

mily könnyű manapság ölni, s milyen könnyű

mondani, hogy minden mindegy.

S testvérem mind, aki felejteni akar

és mint a bús folyó, izgatott tajtékkal

szennyes voltát eltakarja.

De jaj, testvéreim, ki mondja meg, mi jobb?

Tán nem feledésben van orvosság, hanem

éppen az emlékezésben!

Jertek, óh hömpölyt táj, az új Kanizsai

Dorottya járt erre, boruljunk hantjai

fölé a vak, titkos rögnek!

Oltsátok ki már a fáklyákat: jön a nap!

Lessétek, lessétek, milyen virág fakad

a halottas föld porából!

Tán illatát lelkünk süketen is értve

összetalál egymás testvér ütemébe,

mint vadak a muzsikától...