Kapitány Barcsaynak

Már a tél költözik reszkető fagyával,

Nem fárosztja elhalt feldünket sullyával;

S a gyönyörü hajnal piros ajakával

Vidámabb időket igér Titánnyával.

A természet mintha hosszas nyögéseit,

Kifjujná magából felakadt könyveit,

Meleg párájával tölti fellegeit,

Mellyek ráhullatják költsön vett cseppeit.

Bérces hegyeinkről harsogó zajjával

Dől az olvadó hó zavaros habjával,

Melly az élő fákot pusztittó árjával

Kidönti tövéből, s elviszi magával.

Látnád itt uszkálni madarkák fészkeit,

Gerlicék s rigóknak menedékhellyeit;

Kik szemlélvén Thetis kegyetlenségeit,

Egy asszu ágocskán átkozzák vizeit.

Szőllős kerteinknek gazdag határában

Már gyöngyök fénylenek tőkék bimbójában.

Ezek a jövendő nyár hanyatlásában,

Bővséget igérnek mives sajtójában.

Tiszta patakoknak pázsitos széllyében

Az apró viola felélled tövében,

Örül, hogy majd kies tavasz közepében

Bokrétává válhat Kloris szép kezében.

Az erdők készülnek zöld öltözetekkel

Szemeknek tetszeni vidámult szinekkel

Mellyeknek leveli játszván Zefirekkel

Sohajtást képzelnek lassu zergésekkel.

Millyen gyönyörüség fáknak árnyékában

Akkor mulatozni Napéák karjában,

S az ifju természet kegyes illattyában

Virágokat fonni Fillisnek hajában!

Nem küszködik itten a sziv fájdalmával,

Sem a szerencsének mostohaságával,

Csak néha véletlen fohászkodásával,

Elmult bus óráit számlálja magával.

Ez az időszakasz inti sziveinket,

Melly boldogság birta arany ideinket,

Hol még nem szaggatták ekék mezeinket,

S nem fogták járomba szabad ökreinket.

Naponként a gazdag természet kezéből

Vettük élelmünket kegyes kebeléből,

Nem adózott polgár nyomorult csüréből,

S nem nőttek kalászok bus verejtékéből.

A szüntelen tavasz mosolygott egünkön,

A tiszta boldogság lebegett szivünkön;

Nem aratott boglyák állottak szérünkön,

S ingyen készült étkek főttek tüzhelyünkön.

Megszünt a nagy tavasz, megszünt boldogságunk;

Ezer terhek alatt nyög halandóságunk;

Mivelő kézt kiván széles pusztaságunk,

Sohajtással épül szegény uraságunk.

Nem foly már most a méz fáknak leveléből,

Vagy tej a Dunának sziklás kutfejéből,

Sem lángok magoktól tüzkő rejtekéből,

Munkával verünk ki szikrákat eréből.