KÁPOLNAI ANTALNAK

Még meleg porban s hamuban valának

Könyveim, töstént te segédre jöttél,

Hogy, kit a bal Sors lecsapott, emelnéd

Lábra s örömre.

Nem kötött hozzád szoros ismeretség,

Érdemem sem, hát mi, hanemha szíved,

Jó s nemes szíved maga volt vezéred,

S ösztönöd erre?

Ami több illyen fiatal korodban,

Ért eszü csendes Xenophont mutattál.

Így ajándékunk, noha éjjel adjuk,

Fényes ajándék.

Bentleid, sőt már az enyim, szerelmes

Antalom! nékem gyönyörű ajándék:

Amidőn eztet dalolám, magától

Mozgani kezdett.