[Káprázatos aranytetők fölött...]

Káprázatos aranytetők fölött a karom messze nyúlik s

villognak lent a nagy mezők, villog a világ időkön túlig.

Itt vagyok én, itt vagyok én, eremben hangos, friss ha-

ranggal, indulóval és dythirambbal! Itt jövök én,

itt vagyok én és itt vannak a társaim, velem vannak a

társaim, mind éhesen, mézédesen, erős-huszonkétévesen

és úgy kérdezzük a jajgató világtól:

– Hát van valami, ami lehetetlen?

Van valami, amit nem lehet merni?

Van valami, amit nem lehet akarni?

Most mi jövünk. S a mi jövőnk terül ki csillogón a

napra, hogy sarjat hajtson itt a tönk és új legyen itt mától

fogva az ember szava és keresztjük könnyű s ne lássunk

senki mást, csak szeretőt és mától kezdjük újra az idő-

számítást! – Új hitek, új szó, új fogalmak, új bol-

dogság és új jelek: Történelem. S a tiszta falvak során

megújult emberek!

Nekem higyjetek, senki másnak! –: Olyan végtelen

nagy a tér s minden köbcentiméter helyen új lehetőség.

Visszatér a végtelen szívünkbe is, amely bár sokat vétke-

zett lent; egyben kitart végsőkig is: nem ismeri

a lehetetlent.

S ha néha visszajár szavamba kísérteni a régi szo-

morúság, ne hallgassatok rám! Olyan az, mint ha

győztes tavaszi éjszaka felénk csap a hullott, tavalyi

lombok édes-kesernyés oszló illata.