Kapuhoz érek

Késő este. A hold suhan.

Futok nyugatnak, vagy keletnek.

Szent Mihály templom tornya kongat

s fehér szellemek kísérgetnek.

Hunyt szemmel nézek életemre,

a legszebbre, a legcsunyábbra,

melyet úgy öltöttem magamra,

hogy nem kérdeztem: mi az ára.

Ez az üreszsebű koldusság

nekem fáj, vagy mindenkit öl?

Én mindig egész lelket adtam,

s felet kaptam mindenkitől.

De jobb is lenne már bucsúzni:

Isten veled, süvöltő bóra,

csöndes éj, tavasz és kóborlás –

Én már sietek nyugovóra.

Szellemárnyékok kísérgetnek,

ezerféle emlék kinoz,

s messze, egy sötét sikátorban

eljutok egy vén kapuhoz.

Odabent talán semmi sincs,

talán minden van, ami nem volt;

aki ott belép, álmot alszik,

holtan is él és élve megholt.

Be szép is lesz. Arcára nézek

a fehér szellem-kiséretnek:

Akik gyűlöltek, künn maradnak,

akik szerettek, bejöhetnek.

Késő este, a hold suhan.

A sötét kaput nézem, nézem...

Aztán gyorsan becsöngetek

s ez a vers lesz a kapupénzem.