Karácsonéj.

“Nosza hajdu! jer vadászni,

Hajtsd ki a jobbágyokat,

S vendégimnek hozz estére

Tánczra víg leányokat!”

“Urfi, urfi, a harang szól,

Szent karácson napja int,

A jó lélek térdre hullva

Most az istenhez tekint.”

“Szent nap ide, szent nap oda,

Tedd parancsom gyáva szolga.”

Hajdu elmegy, hajtók jönnek,

Bús szemökben köny remeg.

“Rajta, rajta!” s száz hahótúl

Harsog zúg a rengeteg.

A sas víjog, farkas ordít,

Vad kan röffen s csattogat,

Szarvas dobban és ropogva

Szaggat, tördel ágokat;

De üres zaj, vad nem tűn ki,

És haragban ég az úrfi.

“Rosz hajtás ez, kezdjük újra,

Rajta, rajta! lomha nép!

Lesre hajdu, börtön annak

A ki csügged s hátra lép!”

S át hegy völgyön, bokron árkon

Zajlik a hajtó sereg.

Nincs oly rejtek, nincs oly sűrű,

A melyet ne szállna meg.

De hiában, vad nem tűn ki,

S dühben ég, dúl, fúl az úrfi.

És a mint zúg, és a mint néz,

Völgyben majd patakra lel,

Partján hajlék és előtte

Biztosan egy őz legel,

S angyalképü kisded lyánka

Úgy simítja, úgy örűl,

Életet hoz s oly vigan lejt

A szelíd állat körűl.

A ki látja, mind megindúl,

De az úrfi fegyverhez nyúl.

Térdin esdik a kis angyal:

“Oh ne bántsd jó őzemet!

Téjjel tartja bús anyámat,

Ölj meg inkább engemet.

Nincs apám, megölte ura,

Hadd anyámat élni még!”

Igy a lyánka, s kék szemében

Ártatlan szép lelke ég,

És mint rózsagyöngy a szirthez,

Reng fel könnye a vad szívhez.

De fölötte villan a cső,

S a hív állat porba dűl:

“Kis galamb te! végy anyádnak

Téj helyett most véribül!”

Igy az úrfi, és kaczagva

Martalékján elrobog.

És utána vérlángokban

A hajlék is fellobog:

Borzasztón süt rémutjára,

S a rezgő fák sudarára.

Ködbe sülyed a nap fénye,

Egy szép csillag sem tekint,

S vissza-vissza téren halmon

Száguld a vadász megint.

Fel-felröppen a sok varju

S őt károgva követi;

Fél a pásztor s nyáját haza

Más uton terelgeti;

Majd egy puszta templom alján

Ily gúnyszó kel szitkos ajkán:

“Oly fejéren mi kacsingat

Ott felém a fű között?”

“Úrfi, úrfi, a halálfő,

Ember egykor s üldözött;

Tömlöczödbül itt tettük le,

Éve lesz mint öngyilkost.”

“Haha! igy nem félti hölgyét,

S itt hevét lefázza most, -

S hetykén rúg a koponyához, -

Nosza csont, jer vacsorámhoz.”

Megy, s utána a gödörbül

Tompa, hosszu jaj mordúl,

És a mint megy, a kereszt is

Tőle búsan elfordúl.

S mint közelget dús lakához,

A kopó mind úgy vonít,

Lova rugdal s vas kakassa

Háromszor lekukorít,

De pezseg benn a vendég már,

S a vidám kedv csak reá vár.

“Föl barátim! csókra, tánczra,

Hadd perdüljön a leány:

Víg dalunk az égig hasson,

Van borunk! húzd rá czigány!”

“Úrfi, úrfi! szent misére

Csendül ismét a harang.”

“Hadd konogjon, sokkal édesb

A pohár- s szerelmi hang.”

S a ház sarki szinte rengnek,

Nyalka tánczban úgy kerengnek.

Majd leülnek vacsorához,

Bujdosik a tölt pohár,

És szilaj kedv- s tombolásban

Nincs sem mérték, sem határ.

S im! éjfélt üt, szörnyet csattan

A szobának ajtaján,

S a halálfő hömpölyög be,

Még sírföld meredt haján;

Kígyó ül sötét szemében,

S a vendég fut rémültében.

“Még a sírban sincs nyugalmam,

A hová kétség vetett!

Gyilkosom te! fölriasztál,

Halld tőlem hát végzeted!

Durva ösztön- s kénynek éltél,

Térj magadba!” “Nem, nem én!”

“Istent, embert megvetettél,

Térj magadba!” “Nem, nem én!”

“Jer tehát, int a vég óra,

Sírbul e csók foglalóra.”

S undok szörnynyé duzzadozva

Kénköves lángot lövel,

Egy-egy mennykő csontütése

S igy tátogva rálehel;

A bűn fia összeomlik,

Száz forgó szél csap bele,

És üvöltve szórja hamvát,

Baglyoké lesz lakhelye;

S ott huhogják minden éjjel,

A mi történt a vad szívvel.