KARÁCSONKOR

Énhozzám is benézett a karácson,

Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson

És rajta egy pár reszkető könyűt.

Menj el, karácson, menj innen sietve,

Hiszen családok ünnepnapja vagy te,

S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

Meleg szobám e gondolattól elhül.

Miként a jégcsap függ a házereszrül,

Ugy függ szivemről ez a gondolat.

Hej, be nem így volt, nem így néhanapján!

Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám

Apám, anyám és testvérem között!

Oh aki együtt látta e családot,

Nem mindennapi boldogságot látott!

Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

Embert szerettünk és istent imádtunk;

Akármikor jött a szegény, minálunk

Vigasztalást és kenyeret kapott.

Mi lett a díj? rövid jólét multával

Hosszú nagy inség... tenger, melyen által

Majd a halálnak révéhez jutunk.

De a szegénység énnekem nem fájna,

Ha jó családom régi lombos fája

Ugy állna még, mint álla hajdanán.

Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;

Egy ág keletre, a másik nyugatra,

S éjszakra a törzs, az öreg szülők.

Lelkem szülőim, édes jó testvérem,

Ha én azt a kort újolag megérem,

Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl!...

Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,

Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,

Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz...

Isten veled, te szép családi élet!

Ki van rám mondva a kemény itélet,

Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.

Nem nap vagyok én, föld és hold körében;

Mint vészt jelentő üstökös az égen,

Magányos pályán búsan bújdosom.