Karácsonykor

Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,

Mindenekre tiszta fénypalástot ad.

Egyiránt borít el bércet, völgyeket,

Tán az egyenlőség tart ma ünnepet.

Ünnep van valóban, ím a büszke vár

Dús világításnak özönében áll,

Fényes csarnokáról hangzik a zene,

S vad dombérozásnak hangja jön vele.

Vár alatt útfélen űl kolduscsalád,

Férj s nő átkarolva tartja magzatát,

Keblök melegével óvják gondosan,

S rájok elterítve egy rossz gúnya van.

Igy ülnek sokáig, némán, reszketeg,

Míg a férjnek ajki szólni kezdenek:

„Márma van karácsony szentelt ünnepe,

A nép megváltója márma születe;

Jó hogy ez egy emlék megmaradt reánk,

Mert feledtük volna, hogy megváltatánk.

Óh hatalmas Isten, hát miért, miért

Ontatál fiaddal értünk drága vért?

Hogy dombérozásra több ünnep legyen,

S a nép rab maradjon véges-végtelen?

Cél után fáradni, küzdeni dicső,

Elfeled minden bajt, aki célhoz jő,

Ah, de én mért hordom a szörnyű igát,

Csak hogy életemet nyomorogjam át,

S amelyet kiküzdök, életem minek,

Hogy legyen igámat hordani kinek?

Rettentő körút ez, melynek vége nincs,

Egy kétségbeejtő örökös bilincs. -

Vagy nagy ég, megvolnánk váltva általad,

És igába tart csak zsarnok akarat?

Úgy még jő idő, mely újra törvényt tesz.

S a megváltó újra gunyhó sarja lesz. -

Hátha e bíró még gyermekem lesz tán,

Óh, takard, takard nőm édes gondosan.

Jőjj, jőjj közelebb, így hajtsd reám fejed,

Hadd tomboljon a szél, rossz szűrünk felett,

Szálljon a hó, itten vad dühe nem ér.” - -

S ím leszáll közéjük enyhadó tündér,

Édes álomképet sző rájok keze,

S boldogok mindhárman, férj, nő s gyermeke.

S hogy ne verje őket zord valóság fel,

Lassan eltakarja őket hólepel. -

A várból öröm száll - zúg a téli szél -

A család helyén csak kis hódombot ér.