KARTHÁGÓ KÖVEIN

Süttetném még magam erővel

A sugaras déli verővel,

Míg fennjár még napom,

Maholnap úgyis este lesz már,

Fájó szellőkre lengedez már

Legényes, víg, pántlikás kalapom.

Jó volna még magasra hágni,

A kalapot szemembe vágni,

Azért is, élni még!

Lenni még egyszer fiatalnak,

Nem fordulni még be a falnak

S nem szólni bölcsen és gyáván: elég!

De már nincs kedv, perelni jussom,

Csak még a szép búcsúra jusson

Egy kis szelíd idő -

Vagyok, mint hajszolt, árva dúvad,

Kit ketrecén juházni búvat

Vasbotjával a zord szeliditő.

Legyőztek, csönd vagyok s alázat,

Régi, vad szívem sohse lázad,

Már unja a tusát;

Ez a rend: Máriusz kivénül,

És búsan Karthágó kövén ül -

Ó, dőlt Karthágóm, édes ifjuság! -

Nem kérdem, sok vágyam mivé lett:

Hisz ez a bolond földi élet

Csak ritkán sikerül;

A lélek drága, furcsa, kényes

Tallérja ritkán marad fényes,

Ahogy az Úr kezéből kikerül.

Tán önhibám e félszeg élet;

Legyen irgalmas az itélet,

Ahol eldöntik ezt;

És boldogabb harc fiatalja

Szálljon nyomomban diadalra,

S felejtsen el, míg friss dalába kezd!