KASTÉLY ÉS TEMETŐ

Nézd, már a lelkem bús, üres liget:

Egy sarka temető: vad ugaron

Fejfák, sötét emlékek, csupa rom,

S éjjel rémek vetik fel testüket.

Másik sarkában vén kastély, süket

Csöndben borong, fölverte dudva, gyom,

S este haza a kongó udvaron

A társtalan lovag, a bú üget.

Lennél-e úrnő e szomorú tájon?

A temetőt, hogy rája béke szálljon,

Fehér kezed meg tudná áldani?

S ha hozzád lépne sötéten és halkal:

Az átkozott és társtalan lovaggal

Tudnál-e megváltó szót váltani?