KATONASÍR

Magányos sír a keskeny, elhagyott

Völgyben, keresztje ferde már, veszendő,

De gyapjas hó a vállát - enyhe kendő -

Szelíden védi, s rojtul ráfagyott

Kis jégcsapok gyémánt dísze ragyog:

Míg lent a néma bíborban derengő

Mélységben zárt szemekkel és merengő

Arccal nyujtózik egy ifjú halott.

Ha véres szemmel s arany nap-sisakban

A hajnal újra a hegyekre csattan,

Pihenj, kedves, nem kell már harcra szállnod,

Sírod felett még bús moraj lebeg,

De te feledd az ágyút már, - te álmodd:

Hazaértél, s ugat vén, hű ebed...