KÁVÉHÁZBAN

Kávéházi sarokasztal,

Körülüljük szépen.

Így szoktuk azt minden este,

Így szoktuk azt négyen.

Diskurálunk, elpletykázunk

Egyről-másról, sorba -

Másképpen a téli este

Rém unalmas volna.

Egyik színész, másik költő...

Összeillik szépen.

Valamennyi bohém fiú,

Van miről beszéljen.

A hír és név, a dicsőség

Valamennyi célja...

Mégis, mégis úgy elborong

A négy fiú néha...

És ilyenkor biztatgatjuk,

Vigasztaljuk egymást.

Másra visszük a beszédet:

- Lesz-e holnap telt ház?

- A szép Lili kap-e csokrot?

- Írt a hadnagyának?

...Addig, addig beszélgetünk,

Míg elfut a bánat.

Olykor-olykor kijelöljük,

Hogy ki beszél máma,

Mindeniknek van valami

Jó históriája.

Elsiratott ábránd éled

Mindenik mesébe’,

Visszaint az ifjuságnak

Messze bolygó fénye.

Egyik este véletlenül

Én jöttem a sorba,

Mesélni a féltett multról

Nekem kellett volna.

Amit talizmánná tesznek

Hosszu, kínos évek:

A legelső szerelemről

Szóljon hát az ének!...

Belekezdtem... De egyszerre

Megbénult a lelkem,

Feltárult a mult előttem

Emlékekkel telten...

Egy kis város, ahol egykor

Olyan boldog voltam,

Egy szép leány, kiről egykor

Annyiszor daloltam...

Elszédített ennyi emlék,

Szemem könnybe lábadt...

- Mért is kérdeztétek az én

Bús históriámat?...

Bánat ült a fiuk arcán,

Elhallgattak szépen...

Ott csillogott az a könnycsepp

Mindnyájunk szemében...