KAZINCZY FERENC EMLÉKEZETÉRE.

Szép nap viradt fel Széphalomra,

A honra szép, nagy nap viradt;

Zendűljön és lapály víg zaj miatt!

Az őszi lomb sárgán omol bár:

Mulasson itt élet, mosoly!

Rózsát hozzon a vad folyondár,

Mely e mohos sirkőre foly!

Ki nyugszik itt, csendes ligetben? -

A sokaság ösméri jól,

Mely erre néz s tolong lélekben,

A négy folyam tájékiról.

Eljutni oly könnyű idáig!

Az ég a sirhalom felett

Örök fényben dereng, világlik...

Mig a föld vérnyommal fedett.

Mert érdemére halhatatlan,

De nem várt rá virágos út;

Vérzett nehéz viadalokban, -

Felé ezer hullám tolúlt,

S mig folyt - sokáig folyt - az élet:

Viszály nem szünt, hab nem lohadt;

Pazar kézzel hinté a végzet

Lábához a sárkány-fogat.

A törpeség, a bűn, a vakság,

Agyarkodott, ment ellene;

Szégyenlék őt és megtagadták

Kik egy vérből voltak vele;

S élet, világ mit tőle megvont:

Tán tűzhelyén föllelve lőn?

Ült homlokán itt is rideg gond...

- Örök felleg, magas tetőn.

Ki jő s profétál, bére: vad méz,

Szőrköntös és - fejére kő;

De mégis, hogy nem értik, az lész

A gyilkoló, a leverő!

Itt sem maradt el átka, sérve. -

Majd nyomta a börtön fala;

De itt is csak céljának éle,

Mivel ő »hív és nagy vala!«

S vajjon mi, - kik ma ünnepelvén

Emlékezünk, álmélkodunk -:

Busúlásnak szóljunk-e nyelvén,

Zöld mirtuszát lépvén magunk?

Hozzá vigyük mult szenvedésit

A mennybe föl s a föld alá?

Fájlaljuk, hogy fényben nem élt itt?

Midőn ő azt »nem fájlalá!«

Nem, nem, Dicső! mi büszkeségünk!

Öröm zendűl az ajkakon!

Dicsőséged, melyről beszélünk,

Kínt, életet zománcba von!

Hiszen - mikép zord fellegekben

Küld újitó esőt az ég -:

Átokszerű küzdelmeidben

Ez a nemzet megáldaték.

Volt úgy, hogy ez feledve kábán,

A nyelv, a hon mi szent nevek:

A siető enyészet ágyán

Lőn öntudat-vesztett beteg;

Támadt igaz, ki hangosan szólt,

Epesztvén a nép bűnei...

De - mint a szívütés az alvót -

Nem birta azt felkölteni.

Te megjövél, - szeretve jobban

A hon ügyét, mint tenmagad! -

S az alvó tűz gyors lángra lobban,

A lélekzet megint szabad.

Az első hév eszmélet óta,

S hogy fürteid már fedte zuz:

Lelket lopál veszőbe, holtba,

Te új, dicső Prométheusz.

Nem állottál a nyelv ügyéhez

Hideg, gyarló kézművesűl:

De mint akit tengése vérez,

S virúlatán függ, lelkesűl.

Ástál, - sok kincset rom fedett el -

Sokat teremte szellemed,

S az ó erő uj kellemekkel

Testvér gyanánt ölelkezett.

Ura a dús, de zord anyagnak,

S az izlésnek nagy mestere!

Hő csókjától a Géniusznak

Lelked kettős kegyet nyere!

Kezedben a kőből szobor vált,

Min ült merész kecs és szabály;

A szó hő dalba hangozott át, -

Nem csak bányász, müvész valál!

A szép közös kincs: - érte mentél

Élő és holt népek közé. -

Kisded elmét karodra vettél;

Az álmost szód ösztönözé. -

Lelkednek, szent, izzó hevétől

Érdek, harag széthamvadott...

Kiáltván az oltár kövéről,

Oda gyüjtél lelkest, nagyot!

És zeng apáink drága nyelve!

Ingó szellő, zugó vihar, -

Mi szép: gyöngéd érzést lehelve,

S midőn a harc terén rivall!

Élet - halál, bú - s kedvre megnyer,

Igéiben bűbáj lakik...

Behat, mint a kétélü fegyver,

Mind a velők oszlásáig!

Zeng, és mi élünk...! annyi villám

Nem sujthatá le a magyart;

Velünk az ég kegyelme nyilván...

S őrlelkeink véd-karja tart!

Élünk, élünk...! s milliók remélnek,

Vevén ajkad nyilt jóslatát:

Mellyel népünk’ nagy, büszke népek

Müvelt sorába állatád!

Oh Szent! melyért küszködve éltél,

- Sorsán kiontva lelkedet, -

Ez ünneplés öröm-tüzénél:

Lásd nemzeted, halld nyelvedet!!

Mi üdvadóbb: az égi pálma,

Mely ott borítja fürteid?

Vagy ez a nép, mely itten áll ma?

Vagy ez a hang, mely istenít?

Igaz valál, - emléked áldott!

Haló-földed szent, éltedért;

Szűlt sok jelest, nem szülte párod

Egy század, míg végére ért;

Mit mondjunk jőve hült porodhoz?

Áldás és fény nagy neveden!

S amely nyelvén s lelkében hordoz,

Áldás és fény a nemzeten!