Kedves tájamhoz.

Édes titkom hű tanúja,

Hívem rejtő szép vidék!

Mint hajós a part felé vágy,

Lelkem úgy utánad ég.

Ah de messze messze tőled

Zajlik árva életem,

S ködbe szálló nézteimben

Búra fordul érzetem.

Bár a fák itt is virulnak.

S tiszta forrás csörgedez,

A madár zeng és azon nap

Fénysugára ömledez:

De komor csak és szinetlen,

Hévre nem gerjeszthető;

Ott, hol ő van, kél napom csak,

Éj borong, hol nincsen ő.

Szép vidék! mi boldogabb vagy;

Őt te bátran nézheted,

S rózsa közt hűs berkeidben

Tagjait pihenteted;

Míg kivánat s hosszu küzdés

A forró s hű szivbe vág,

Ott egy néma és lelketlen

Szikla lenni boldogság.

Búsan kérdem a felhőket:

Áll-e még a drága hely,

Hol szerelme bájos ajkin

Legelőször lebbent el?

Ah de zúgva megy felettem

S összedől a fellegvár,

S vad dörgéssel vallja sorsom:

Boldog többé nem lészsz már!